Grecsó Krisztián és Beck Zoltán: „A lányos apa szerep köt össze bennünket legerősebben”

Beírtam a neveteket a Google-ba, hogy megnézzem, mire keresnek rá a legtöbben veletek kapcsolatban. Grecsó Krisztián lánya, Beck Zoli lánya, mindkettőtöknél ez állt az első helyen. Krisztián, te évekig kiszolgáltad ezt az olvasói igényt, hiszen a Nők Lapjánál külön rovatban írtál Hannáról, de aztán abbahagytad.
Grecsó Krisztián: Mert nem tudtam tovább magamat kiadni helyette. Ha a gyerekedről vezetsz egy szülői naplót, és azt a nyilvánosságnak is szánod, azt addig tudod csinálni, amíg a te reakcióidról, helyzeteidről szól.

Hároméves korára viszont annyira markáns személyiség lesz egy gyerek, és olyan karakteresen van jelen a történetekben, hogy vagy ő lesz a főszereplő, vagy nem lesz több írás. Ráadásul akkoriban, ha mentünk az utcán, állandóan belebámultak az arcába, mert a rovatban szereplő fotón háttal volt, és az emberek látni akarták. Ő pedig nem értette, hogy mi történik.

Továbbá volt még egy kritikusom – a feleségem –, aki, ha finoman fogalmazok, lágyan kérte, hogy álljak le ezekkel az írásokkal, mert nem tesz jót a gyerek személyiségének. És valóban, egyre óvatosabb kell hogy legyek, ugyanis a lányom most kezdte el érzékelni a nyilvánosság erejét, hatalmát, most szembesül mindezzel.

Nekem pedig az égadta világon semmilyen szülői mintám vagy rutinom nincs erre.

Sokszor Zolit hívom föl ilyen ügyben. Mi a fene van, hogy kell ezt csinálni, milyen lehetősé­geim vannak ebben a szerepben. Például sokan azt hiszik, hogy az ismert embereknek kivételezett helyzete van szülőként az oviban. Pedig nem, sőt. Én ezt Zolitól tudom, és azóta teljesen máshogy kezelem ezt a kérdést.

Beck Zoltán: Mi rengeteg ponton kapcsolódunk egymáshoz Krisztiánnal, de a keresőmotoroknak annyiban igaza van, hogy talán a „lányos apa” szerep az, ami a legerősebben köt össze minket. A kordában tarthatatlan rajongásunk a lányunk iránt. Ezt most minden pátosz nélkül mondom – és szerintem Krisztián ugyanígy van ezzel –, hogy bármit értünk is el, nincs olyan, amit ne dobnánk el, ha ez kellene hozzá, hogy a lányunkkal minden rendben legyen. És ez a hozzáállásunk az apasághoz nagyon közel vitt minket egymáshoz.

Krisztián: Ezenkívül van még egy sor szerencsés egybeesés. Az első generációs értelmiségi lét, ahogyan ebben a térben szánkázunk, és védjük az otthonról hozott hagyományokat, és a technikák, amelyekkel a különböző kulturális világok között lavírozunk, nagyon hasonlók. Zoli úgy rocksztár, hogy közben most habilitált az egyetemen.

Én az Élet és Irodalom szerkesztője vagyok, közben színpadon énekelek és gitározom. A szerkesztőségben néha megkérdezik, hogy mikor megyek legközelebb „pöngetni”, így mondják. Tehát rengeteg olyan helyzetünk van Zolival, amelyeket az emberek általában nem szoktak egyben megélni, és ezeket meg tudjuk egymással beszélni.

Ez egy hosszú folyamat, nem keddről szerdára lettünk barátok. Körülbelül húsz év van mögöttünk, és ez idő alatt szépen, lassan be­laktuk ezeket a helyzeteket. Most már ott tartunk, hogy ha Zoli jön hozzánk, akkor Hanna eksztázisban van. Azért nem szeret ott aludni, mert reggel hétkor már a nyakában van a gyerek.

Zoli: Szeretek nálatok aludni! Sőt, néha legszívesebben hazacsempészném a lányod, hisz’ az én gyerekem, Boróka már felnőtt.

Olyannyira, hogy énekesnőként, boebeck nevű zenekarával járja a világot. Milyen érzés ezt megélni?
Zoli: Különös élmény. Régebben, amikor Epivel (Andl Helga, Zoli felesége – a szerk.) elmentünk megnézni a fellépéseit, izgultunk, ahogy az rendes szülőkhöz illik. Gyürködtük az ingujjunkat, meghatódtunk, és ha észrevettünk valamit, ami esetleg hiba volt, akkor megijedtünk.

Én ilyenkor szinte pánikba estem, hogy nem tudok fölmenni a színpadra, és segíteni megoldani valahogy. Onnan lehet tudni, hogy ő előadóként megérkezett a színpadi térbe, és amit csinál, az önazonos, erőteljesen identikus és alkotói értelemben releváns, hogy egyik napról a másikra egyszerűen elmúlt belőlem minden izgalom.

Persze büszke apuka vagyok, de már úgy megyek be egy koncertjére, mint érdeklődő zenehallgató, és át tudom magam adni annak a történésnek, amit ő létrehoz. Tehát a koncertek miatt nem aggódom, sokkal jobban izgulok az utazásaik­ miatt: hol fognak lakni, hogy jutnak oda. A lányomat minden felesleges költés zavarja, nem egy herdáló gyerek. Alig bírom rábeszélni arra, hogy az nem indokolatlan kiadás, ha egy rendes szobában alszik, és nem egy hostelben, az emeletes ágy tetején, alatta egy vadidegen, ír munkással.

Azt hittem, hogy az új albumotok, a szeretet vessző béke borítóján látható szív vasalógyöngyökből van kirakva. Nektek, lányos apaként megvan ez a játék?

Krisztián: Természetesen. Tudjátok, hogy most már háromdimenziós vasalógyöngy is van? Rakosgatod, mint egy állványzatot. Én állandóan föllöktem az egészet. Az elsőnél azt mondta Hanna, hogy „nem baj, apa, mindenki hibázhat. Újrakezdjük, jó?” Én persze tudtam, hogy ez teljesen reménytelen. A második borításnál megkérdezte, hogy „figyelj, apa, nincs kedved valami mást csinálni?” ­(Nevet.)

Zoli: Milyen érdekes, ahogy a dolgok kapcsolódnak egymáshoz… Nem állítom, hogy a vasalógyöngyökből rugaszkodott el a rock and roll, de eszembe jutott valami. Magyarországon újra van vinyllemez-gyár, amit két őrült, és ebből következően nagyon kedves srác csinál Zalaegerszegen. Egyébként a beck@grecsó lemezek is ott készülnek.

Képzelj el nagy zsákokat, amik tele vannak pici, színes vinylgranulátummal – pont úgy néznek ki, mint a vasalógyöngy –, ezeket öntik fel a garatra, aztán megolvasztja a gép, és ebből lesz a hanglemez. Lehet, hogy ha nagyon kitanultuk volna a vasalógyöngyözést, akkor otthon is gyárthatnánk lemezeket. (Nevet.)

Láttam Krisztián unboxing videóját, amelynek az a különlegessége, hogy már eleve egy kibontott lemezt szorongat a kezében, fittyet hányva a kicsomagolós ­videók sztenderdjeire. Mennyire vagytok komfortosak a közösségi médiával?
Krisztián: Az a videó még csak nem is az unboxing műfaj paródiája volt, hanem inkább az abszurdba hajló megcsúfolása. A közösségi médiában egykoron szöveg is elhelyezhető volt, ez már elmúlt, vagy kevéssé jellemző, és a képi világ lett meghatározó. Én ezt nem tudom uralni. Amikor viszont Zolival klipet készítünk egy lemezünkhöz, azzal nincsen baj, hiszen ott van mögötte a dal, a mondanivalónk, egy teljesítmény.

Zoli: Az alkotói tevékenységünk legitimál minket a nyilvánosságban. Mi nem influenszerek vagy celebritások vagyunk a közösségi médiában, hanem olyan alkotók, akik szükségszerűen belátják, hogy a virtuális tereket is valódi emberek népesítik be, valódi érzelmekkel és gondolatokkal. Ebből következően dolgunk van itt is.

De a kiindulópontunk minden médiatérben ugyanaz: az alkotói, művészi tartalom.

Például készítettünk néhány videót, amelyeken az új lemez dalait segítünk megtanulni az embereknek, gitáron mutatom az akkordokat. Ezek semmilyen tekintetben nem felelnek meg az online elvárásoknak – például túl hosszúak –, mégis kiugróan sokan megnézik őket. Valószínűleg azért, mert érzik, hogy nem önmagukért készültek a videók, hogy legyen valami „kontent”, hanem azért, mert nekünk fontosak ezek a dalok.

Abban a három és fél percben én nem azt akarom elmondani, hogyan kell lefogni a G-dúrt, hanem átadni a jelentését annak, hogy ha egy ember megszólaltat egy G-dúrt, annak legyen oka. És ne annyi legyen az oka, hogy tudok gitározni. Nem azért kell játszani a gitáron, mert tudok. A gitáron azért kell játszani, mert mondandóm van a világról.

József Attila milyen pontosan fogalmazta ezt meg a költészet kapcsán! Az ember nem azért ír, mert tud, hanem mert nem tud nem írni. Mert megszólal benne valami. A közösségi médiában egy rövid videó, egy háromsoros kiírás vagy egy csomagbontogatás számunkra csak akkor működik, ha abban van valami több annál, mint hogy éppen azt ott csináljuk. Több annál, hogy „nézz engem!”.

A közös előadásotok most fél év szünetre megy. Miért?
Zoli: Sokat álltam színpadon az elmúlt huszonöt évben, és az egyetlen szusszanás egy kényszerleállás volt a koronavírus-járvány miatt, de az gyakorlatilag több energiát vitt el, mint ha játszottunk volna. Az nem pihenő, amikor kényszerítenek a pihenésre. Úgyhogy leültem Krisztiánnal, a 30Y zenekar tagjaival, és a többi, színpadi alkotó barátommal, és megbeszéltük, hogy nyárig nem vállalok fellépést.

Abban a pillanatban, hogy ezt mind elfogadtuk, elképesztően fölszabadultam a szorongástól, másrészt már most úgy várom a júliusi nyitóelőadásunkat Krisztiánnal a Városmajori Szabadtéri Színpadon, mint egy kisgyerek.

Kapcsolódó: Grecsó Krisztián korábbi írásait itt olvashatod el

Fotó: FALUS KRISZTA