Moa Herngren svéd írónőnek Az anyós című regényé­ben a felnőtt fiú megpróbál korlátozásokat bevezetni a saját anyjával szemben, amikor ő maga is apává válik. Andrea Bajani Tíz év című regényének hőse pedig felnőttként megszakítja a kapcsolatot a szüleivel, és ahogy apránként megismerjük az elnyomáson alapuló családi légkört, amelyben felnőtt, meg tudjuk érteni őt.

Trend lenne ma a szülőhibáztatás, amikor általánossá vált a felnőttkori személyiségünket a szüleink­ nevelés során elkövetett hibái felől értelmezni?

Csalódás és bűntudat

Ezzel együtt dr. Berczik Krisztina klinikai szakpszichológus, pszichoterapeuta, sématerapeuta és kiképző kognitív viselkedésterapeuta szerint nem az a jellemző, hogy valaki eleve a szüleivel kapcsolatos sérelmek miatt keresi fel a pszichológust, mint inkább az, hogy a gyerekkori hatások óhatatlanul felbukkannak a terápia során, és akkor foglalkozni kell velük.

– Például a büntető szülői attitűd következtében a gyerekben is kialakul egy belső büntető hang – magyarázza. – Az illető saját magához is úgy fog viszonyulni, ahogy annak idején hozzá viszonyult a szülő: „Alkalmatlan vagy, semmire sem vagy jó, téged nem lehet szeretni.”

Amíg nem látja be, hogy ez honnan jön, hogy nem arról van szó, hogy ő szerethetetlennek született, hanem csak egyszerűen így bántak vele,

és ez lett a belső megélése saját magáról, addig nem fog tudni meggyógyulni. Ez egy szükséges, de fájdalmas mozzanat, amikor be kell látni, hogy mégsem voltak tökéletesek a szüleink, mégsem volt olyan jó ez a kapcsolat, mint hittük, vagy mint amilyennek szerettük volna. Ilyenkor a csalódás ráadásul a bűntudattal is keveredik, sokak számára szokatlan dolog „rosszat” gondolni a szüleiről, hibáztatni őket.

Mint a szakember mondja, a terápia során természetesen nem az a cél, hogy teljesen befeketítsük őket, hanem inkább az, hogy árnyaltabb képünk alakuljon ki róluk. Ennek része, hogy azt is lássuk, mi minden jót kaptunk tőlük. (Bár, mint megjegyzi, sajnos nem egy olyan családi történetet hallott, amelyek a gyermekek bántalmazásáról, szadisztikus hajlamú szülőkről szóltak – ezekben az esetekben nemigen volt mit megköszönni, ­miért hálásnak lenni.)

Az is káros, ha beleragadunk a szülőhibáztatásba, hiszen a cél nem a bűnbakkeresés, hanem az, hogy a múlt ismeretében, immár képessé válva a történések és következményeik értelmezésére, felelősséget vállaljunk azért, hogy hogyan alakítjuk az ­életünket.

A nagy beszélgetés

Nem meglepő, ha ezen a ponton sokakban felmerül az igény egy tisztázó beszélgetésre a szülővel.

– Én azt látom, hogy a páciensek nagyon reménykednek abban, hogy meg tud valósulni egy ilyen nagy beszélgetés, a szülő belátja az elkövetett hibáit, és esetleg bocsánatot is kér – mondja Berczik Krisztina. – Ez sajnos ritkán szokott megvalósulni, ezért érdemes mérlegelni: a helyzetben az újabb sérülés lehetősége is benne van.

A bántalmazó szülők általában merevek, nem igazán lehet velük ezekről a dolgokról kommunikálni, könnyen megsértődnek, és a végén még ők kerülnek áldozati szerepbe. Aki nem bántalmazó, és fogékonyabb az önvizsgálatra, annál lehet esély egy vagy akár több jó beszélgetésre. Ám nagyon fontos az időzítés. Például a terápia elején azt szoktam tanácsolni, várjunk ezzel egy kicsit. Először dolgozzuk meg magunkban a felismeréseket, és ne első indulatból kezdeményezzük az eszmecserét.

Ha belevágunk, érdemes az elején elismerni, mennyi mindenért vagyunk hálásak, amit a szülő jól csinált, és kifejezni a szeretetünket.

El lehet mondani, hogy tudjuk, hogy ez most esetleg nehéz lesz, de nekünk fontos, hogy ezeket a témákat átbeszéljük. Fel lehet hozni néhány múltbeli történést, és megkérdezni: „Emlékszel erre az esetre? Mi járt akkor a fejedben? Miért mondtad, amit mondtál, vagy miért tetted, amit tettél?”

Amennyiben érdemi, mély diskurzust szeretnénk, ne vádaskodjunk, ne a frusztrációnkat vagy a dühünket akarjuk levezetni, ne büntetni akarjuk a szülőt, mert az könnyen védekezést, ellenállást válthat ki belőle, ami aztán megakasztja a dialógust. Törekedjünk inkább a tisztázásra, a megértésre. És ha a szülő is el tudja ismerni, mit csinálhatott volna másként, és ki tudja fejezni a szeretetét, akkor fantasztikus beszélgetések is születhetnek, és a kapcsolat új szintre emelkedhet.

Kapcsolódó: 6 mondat a jobb szülő-gyerek kapcsolat érdekében

Mi a helyzet akkor, ha már nem él a szülőnk? Ilyenkor érdemes olyasvalakivel beszélgetnünk, aki jól ismerte az elhunytat, és tudunk tőle kérdezni, illetve számunkra új információkat, más szempontokat is képes behozni az érintettel kapcsolatban. Szakértőnk a terápiás eszköztárból a két szék technikát emeli ki, amely segít az integrációban és a feldolgozásban: az egyik székre a szülőnek azt az énjét képzeljük, akinek a viselkedéséért hálásak vagyunk, a másikra azt, akinek látjuk a hibáit, és felváltva „beszélgetünk” velük. És mint Berczik Krisztina megjegyzi, az érzelmi munkát úgyis nagyrészt önmagunknak kell elvégeznünk…