Ha szerette volna, akkor sem tudta volna elkerülni a színházat. A hetedik kerületben született, családja pont a mai Magyar Színházzal szemközt lakott. Ma már Rejtő Jenő utcának hívják azt a részt, amely egykor a Szövetség utcához tartozott, és amely lehetővé tette, hogy Rejtő mindig a könnyed darabokat, népszínműveket, operetteket játszó teátrum közelében lehessen.
Nem véletlen, hogy már 1924-es naplójából is az derül ki, kamaszként operettet készült írni szomszédban lakó barátjával közösen. Egyedül arról van biztos adat, hogy elvégezte Rákosi Szidi színiiskoláját, de nem lett se színész, se rendező. Az érettségiig nem jutott el, a kereskedelmi iskolából kimaradt, szakmát nem szerzett.
Valószínűleg már iskolás korában is vonzották a kalandok, és a képzeletén kívül más nemigen szárnyalt. 1927 őszén kiment Nyugatra, és állítólag még a legendás társulatvezetőhöz, Max Reinhardthoz is eljutott. Arról, hogy valóban a gyakornoka volt-e, már senki nem tud biztosat mondani.
Legendák nyomában
Rejtő Jenő élete csupa talány, ezt Thuróczy Gergely, a Petőfi Irodalmi Múzeum Rejtő-kutató irodalomtörténésze is megerősíti.
– A Rejtő-kutatás egyik nagy hiányossága az életrajza – mondja. – Nem is olyan régi a szerző, legalábbis nem volt az, amikor a hetvenes évek végétől az irodalomtudomány már szabadon foglalkozhatott volna vele, de elmulasztotta. Még éltek személyes ismerősei, családtagjai, rokonai, megvoltak kéziratai, hiszen nem pusztult el minden a háborúban, de ma már mindez a múlté.
Gergely folyamatosan próbálja helyreállítani, kiegészíteni az életrajzot, és ennek az is része, hogy bizonyos legendákról lerántja a leplet.
– Rejtő sokat írt az Idegenlégióról, a harmincas években még azt is nyilatkozta, hogy légiós volt, de ma már tudjuk, ez nem történhetett meg – meséli. – Fikció, mégis úgy él a köztudatban, mintha igaz lenne, akárcsak az, hogy a szerző rendszeresen kéziratokkal fizetett. A múzeumban van pár száz oldalnyi kézirat, némelyiken több a javítás, mint az eredeti szöveg.
Rejtő Jenő 1930 körül
Rejtő alaposan cizellálta műveit, nem igaz, hogy csak kitépte a lapokat, és azokkal fizetett bárhol. Szívén viselte az írásait, művészként és művészetként tekintett a ponyva-, vagy inkább ponyvaparódia-írásra, miközben az „ipar” nem követelte meg ezt az igényességet. Fennmaradt néhány levél, amelyet kiadóknak írt.
Ezekből tisztán látszik, hogy nagyon nem értették, mit szeretne, és dacára annak, hogy nagy bevételt hozott nekik, ők így is azt mondták, nem kell a hagyományos kalandregényt megfejelni, nem kell ezekbe humor. Ő ennek ellenére műfajt teremtett: a ponyvaparódiát. Az avantgárd és a dadaizmus után már nem lehetett sok újat kitalálni, neki mégis sikerült.
A legendák azonban a Rejtő-kultusz részét képezik. A kutató optimista becslése szerint még mindig élnek pár millióan, akik olvastak Rejtőt, és többségük ismeri ezeket a legendákat.
Él egyfajta folklór, mert az emberek beszélnek róla, és persze már nem úgy, mint annak idején, de ma is hivatkoznak rá.
– Mindenki úgy érzi, hogy az övé – mondja az irodalomtörténész. – A rendszerváltásig visszamenően a Magyar Országgyűlés összes hozzászólása elérhető, és meggyőződéstől függetlenül mindenki idézi őt politikai ellenfeleinek fricskázására.
Rejtő Jenő munkássága iránt ma is érdeklődnek, de a mai fiataloknak már nem jelenti azt az olvasmányélményt, főleg nem abban a mennyiségben, mint régen. Szakértőnk elmondja, a Kádár-korszakban mindenki olvasta őt, a nyolc általánost végzett munkásembertől kezdve az akadémikus értelmiségiig.
– Benne volt a köztudatban, mert valamit nagyon jól eltalált – meséli. – Telibe találta, de formálta is a közönség ízlését, a mi kis közép-európai, sírva vigadós miliőnket, amelyben kicsit buherálunk, kicsit átverjük egymást, de azért haladnak a dolgok. Igaz, néha katasztrófába torkollnak, de azt is túléljük, és a humor segít ebben.
Ennek volt a nagymestere Rejtő, és ezzel is magyarázható, hogy bár legtöbb művének nem Magyarország a helyszíne, sőt, még magyar szereplő is elvétve akad bennük, mégis ismerősek a távoli, egzotikus tájakra, tengerekre, dzsungelbe, sivatagba helyezett figurák, az ott játszódó helyzetek. És ez magyarázza azt is, hogy bár Rejtő műveit legalább tizennyolc nyelvre, köztük kínaira is lefordították, igazán csak a magyarok értik meg teljes valójában.
Karinthy Frigyes, Salamon Béla, Rejtő Jenő és egy ismeretlen
A nők bálványa
Rejtő kétszer nősült, mindkét alkalommal a gépíróját vette el. Válási iratainak, peranyagainak egy része fennmaradt, így tudható, hogy saját bátyja volt az ügyvédje, és veszekedések nélkül, gyorsan pont kerülhetett mindkét frigy végére.
Első válása után két héttel már el is vette második feleségét, akivel egy ideig Olaszországban élt. Irodalomtörténész szakértőnk azt mondja, egész biztosan nem volt férjnek való ember, életritmusa, munkája, az éjszakázás, a határidők nem tették lehetővé, hogy otthon is rendelkezésre álljon.
– Nem épp szépfiú, de férfias jelenség volt – mondja Thuróczy Gergely. – Magas volt, mintegy százkilencvenöt centi, és mivel fiatal korában bokszolt, sérülések tarkították a fejét. Úgy nézett ki, mint aki tényleg most szerelt le a légióból, úgyhogy akinek a rosszfiú volt a zsánere, nehezen tudott neki ellenállni.
És persze szellemes ember is volt. Fiatalkori levelezéséből egy egész hölgykoszorú kerekedik ki. Ezek a levelek tizennyolc és huszonkét éves kora között keletkeztek, egy részüket ő írta, nagyobb részüket azonban mások írták neki. Ezekből tisztán látszik, hogy odavoltak érte a nők, ő pedig gyakran váltogatta őket.
A hölgyek körében való népszerűségét annak is köszönhette, hogy később ismert ember lett.
