Kilenc rúd bejgli –  Amerikai Egyesült Államok

Vicsacsán Réka Kolozsváron nevelkedett, így a magyar gyökerek megőrzése kiskorától fontos része volt az életének. Már akkor átélte: az anyanyelv ápolása, a hagyományok továbbörökítése, a történelmünk megismerése nem magától értetődő dolog, hanem olyasmi, ami tudatos odafigyelést igényel. Később két évig Budapesten is élt, aztán különös fordulatot vett az élete.

– Olyan magyar férfi lett a párom, aki az Egyesült Államokban nőtt fel, így amikor vállaltam, hogy kiköltözöm hozzá az arizonai Phoenixbe, kulturális értelemben hasonló körülmények közé kerültem, mint amit már jól ismertem: kisebbségi lettem Amerika nagy olvasztótégelyében.

Ahogyan gyerekkorában megszokta, Réka tartja magát az elveihez, immár tizenkét éve: otthon magyarul beszélnek, őrzik a magyar hagyományokat, megtartják a magyar ünnepeket.

– A családban megvalósítottam a hagyományőrzést, de aztán arra gondoltam: mi a helyzet a közösséggel? Úgy láttam, a magyaroknak nem igazán vannak itt programjaik, vagy nem olyanok, amelyekre szívesen eljárnék. Ismét csak azt tettem, amit gyerekkoromban megszoktam – ahelyett, hogy a sarokban keseregtem volna, azt mondtam: akkor én ezt megteremtem, és nem csak magamnak.

Ha birtoklom a tudást, és ezt fel tudom használni a közösségem javára, akkor miért ne?

2017-ben egy kedves barátnőjével együtt hozta létre a Phoenixi Magyar Kulturális Egyesületet, amelyhez egyre többen csatlakoztak olyanok, akiknek szintén fontos a magyar kultúra és nyelv megőrzése. Réka, aki annak idején párhuzamosan végezte el a magyar–finn és a filozófia–kommunikáció szakot, a Napocska Magyar Iskolát is életre hívta, hiszen a kint nevelkedő magyar gyerekek számára kihívás megtanulni, megőrizni a szüleik nyelvét.

Phoenix az Egyesült Államok ötödik legnépesebb városa

Jobban hasonlítunk, mint gondoljuk

De az egyesület programjai nem csak a magyaroknak szólnak. Az is fontos cél, hogy mások is közel kerülhessenek a magyarsághoz, megismerjék a gazdag magyar kultúrát, megértsék a magyarok gondolkodását. A szüreti bálon vagy a karácsonyi vásáron magyar zenészek muzsikálnak, töltött káposztát és kolbászt lehet kóstolni, és egy picit elmerülni a magyar életérzésben.

Mint Réka mondja, a mexikóiak rá szoktak csodálkozni az ételeink közti hasonlóságra, az indián őslakosok pedig arra, hogy a magyarokhoz is milyen közel áll az íjászat és a dobok.

Hogy mennyi munkával jár mindez? Réka civilben egyetemi oktató, és ezt a rengeteg szervezést munka és család mellett csinálja – kevés alvással. Pályázatírás, elszámolások készítése, terembérlés, közreműködők leszerződtetése, önkéntesek mozgatása… A karácsonyi vásár előtti napokban általában kilenc rúd bejglit és több mint kétszáz pogácsát süt. Ennek a munkának a megtérülését nem lehet anyagiakban vagy elismerésben számítani, de Réka nem is ezért teszi, amit tesz.

– Tulajdonképpen azért csinálom, mert jólesik adni, és olyan programokat létrehozni, amelyekre jó érzés elvinni a gyerekeimet. Ők ebben a közösségben nevelkednek, és számukra is természetes lesz az adás öröme. Sok barátságot köszönhetek az egyesületnek.

Ajándékot oszt a Mikulás –  Olaszország

Majdnem húsz éve, hogy Varese környékén elkezdett összejárni hat-hét magyar anyuka, és idővel a baba-mama klubból többgenerációs, összetartó közösség lett. 

– Megosztottuk egymással az ügyes-bajos dolgainkat, és eleinte egyszerűen szórakozásból, majd egyre tudatosabban beépítettük a közös délutánokba a mondókázást, meseolvasást, közös éneklést – meséli Mátyás Ildikó. – Amikor 2011-ben Magyarország volt az Európai Unió soros elnöke, már komolyabb programokat is szerveztük, így 2012-ben megalapítottuk a Casa Ungheresét (magyar ház).

Kéthetente szombatonként összegyűltünk a székhelyünkön, a mi falunkban lévő iskolában, és a gyerekek magyarul tanultak. Többen végeztek közülünk magyar szakon, de akadt tánc- és énektanár is, így magas színvonalon folyt az oktatás.

Különböző pályázatokon indultak, és igyekeztek folyamatosan színesíteni a repertoárt. Mikulásünnepet például minden évben tartottak, a gyerekek műsorral készültek, a Mikulás ajándékot osztott, volt tánc, közös vacsora, de 2015-ben felléptek a milánói világkiállításon is.

Varese az észak-­ olaszországi Lombardia régióban található

Amikor sikerült valamilyen pénzbeli támogatást szerezniük, meg tudtak hívni magyar zenekarokat, táncegyütteseket, és ezek a néha többnapos rendezvények olyan jól sikerültek, hogy már messzebbről, Firenzéből és Bolognából is jöttek érdeklődők, sőt Svájcból is volt fellépőjük, aki maga ajánlotta fel, hogy szeretne náluk zenélni.

– Tavaly, amikor ismét rajtunk volt a sor az uniós elnökségben, az isprai kutatóközpontban dolgozó magyarokkal együtt szerveztük a programokat – folytatja Ildikó. – Nekünk nagyon fontos volt, hogy találkozzunk, és őrizzük a hagyományainkat, de célunk volt az is, hogy megismertessük a kultúránkat, gasztronómiánkat a helyiekkel.

Többször főztünk gulyást, sütöttünk ezerféle süteményt, kürtőskalácsot, lángost, egy helyi mészárossal csináltattunk magyar kolbászt is. Büszkeséggel mondhatom, hogy aki eljött, az jól érezte magát, imádták az ételeinket, és az olaszok is beálltak ropni a táncházban. A Covid azonban megnehezítette a dolgunkat, nagyon megszigorították a szabályokat a népesebb összejövetelekkel kapcsolatban, és az utóbbi időben sajnos kevesebb időnk van arra, hogy igazán nagy rendezvényeket szervezzünk.

A gyerekek is megnőttek, máshol tanulnak, dolgoznak, de a mai napig beállnak táncot tanítani, árulni, a kisebbeknek népi játékokat szerveznek. Ők gyakorlatilag ebben nőttek fel.

Társasjátékozás és sátrazás –  Norvégia

Kristály Brigitta tizenhárom éve él a norvégiai­ Trondheimben. A magyarok eleinte csak a gyerekek születésnapjára gyűltek össze, aztán egyre több lett a közös program. Szerették volna