Alkossátok meg a digitális portfóliótokat két óráig, és küldjétek be beadandó feladatként – mondta délben a tanárom a multimédiás gyakorlaton, egy csütörtöki napon. Egy honlapot kellett létrehoznom a semmiből, százhúsz perc alatt, úgy, hogy korábban még soha nem csináltam ilyet. Először dühös voltam, mert nem értettem kristálytisztán a feladatot, nem kaptunk részletes magyarázatot.

Mindent csak tökéletesen

Aztán nekiveselkedtem, és megcsináltam, mert muszáj volt. És egy óra ötvenkilenckor megnyomtam a „beküld” gombot. Rádöbbentem, hogy igenis megy ez. A „Just do it!” (Csak csináld!) szlogen nem üres mellébeszélés. Azt hiszem, Közép-Európának ebben a szegletében nem vagyok egyedül azzal a mélyen belém ivódott, magammal szemben támasztott elvárással, hogy mindent csak pontosan, szépen,

már elkezdeni is csak akkor érdemes, ha tudom, hogy tökéletesen fog menni.

Ha minden feltétel optimális, ha teljes mértékben készen állok, ha biztos vagyok benne, hogy képes vagyok rá. Akkor talán megpróbálom… Hát Amerikában nem kételkedtek bennem úgy, mint én magamban. Ott arra biztatnak, hogy kezdd el, vágj bele, majd menet közben korrigálsz, ha kell. És hibázni is ér. Hát nem felszabadító?

Az egyetemi előadások közben a tanárok gyakran megkérdezték: „Van kérdésetek?” És bár már a negyvenes éveim közepén járok, legnagyobb meglepetésemre egy pillanat alatt visszaköltözött a gyomromba a gyerekkorból ismerős szorongás: „Fel merjem tenni a kérdésemet? Mi van, ha hülyeséget mondok?”

Kicsit elszomorított a felismerés, hogy ezek szerint a megszégyenüléstől való félelem is mennyire zsigeri szinten belém ivódott. Azt hiszem, ezt az amerikaiak nem értenék. Ilyen helyzetben náluk egyszerűen nincs olyan, hogy rossz kérdés. Minden hozzászólás értékes, elgondolkodtató, és azt az ügyet szolgálja, hogy közösen megtudjunk valamit vizsgálatunk tárgyáról.

A ROX fantasztikus csapatával a pink főhadiszálláson

Képes vagy rá!

Ezt a két epizódot azért meséltem el, hogy illusztráljam, még felnőttként is milyen tuningot tud jelenteni az önbizalom számára a megszokottól eltérő hozzáállás. De az igazán nagy döbbenetet akkor éreztem, amikor azzal szembesültem, hogyan építik ezernyi motívumon keresztül a gyerekek önbizalmát Amerikában.

„You can” (Képes vagy rá): ez a táblán rögzített felirat volt az első dolog, amit észrevettem, amikor a szülői értekezleten beléptem a lányom tantermébe. Amikor pedig megláttam az „affirmation station”-t, vagyis a „megerősítő állomást”, majdnem elsírtam magam. Hogy nekem nem volt ebben részem. De a mai gyerekek egy részének már lehet.

Ez nem más, mint egy gyerekfejmagasságban elhelyezett tükör, amely különböző feliratokkal van körberakva: „Különleges vagy”; „Fontos vagy”; „Kreatív vagy”; „Biztonságban vagy”. Az év során más iskolákban is volt szerencsém járni, és hasonlókat tapasztaltam. A falak tele vannak pingálva a pozitív énképet erősítő feliratokkal. És ez nem jelenti azt, hogy minden az egó körül forog.

Ugyanígy olyan táblákat is láttam, amelyek az egymásra való odafigyelés, a tisztelet, az udvariasság, a közösség tagjaival való együttműködés fontosságára hívják fel a figyelmet.

A megszégyenítés nem része a kultúrának

Megerősítő állomás tükrökkel és feliratokkal

Az első iskolai fogadóórán kedvesen számonkértek, hogy hol hagytam a lányomat. Amikor megértettem, hogy őt is magammal kellett volna hoznom, elszorult a torkom. Hogy így is lehet. Nem csak róla beszélni. Hanem vele együtt. A céljairól, a haladásáról, az esetleges problémáiról. Hiszen ő a legfőbb illetékes.

A lányom osztályfőnöke elmesélte nekem, mennyire fontosnak tartja, hogy a gyerekek hallathassák a hangjukat, beszélhessenek az őket foglalkoztató gondolatokról. Amikor arról kérdeztem, előfordul-e megszégyenítés, azt mondta, az nem része az iskolai kultúrának. Magam is tapasztaltam, hogy kritikát sohasem úgy fogalmaznak meg, hogy „ebben rossz vagy”, hanem úgy, hogy „ezeken a területeken még van tér a fejlődésre”.

Amennyire én tapasztaltam, az amerikai gyerekek általában magabiztosan mozognak felnőtt társaságban is, köszönnek, bemutatkoznak, kérdeznek, teljes jogú résztvevői a beszélgetésnek.

„Merjetek kockáztatni”

Amerikában rengetegszer találkoztam a „leader” (vezető) fogalmával, engem is gyakran felruháztak ezzel a címkével. Zavarba is jöttem, hiszen én nem vagyok vezető, főnök, nagy ember. Aztán rájöttem, hogy a „leadership” nem pozíció, cím vagy autoritás.