Olvasói visszajelzések alapján választottam ezúttal ezt a témát, úgy tűnik, sokan kíváncsiak arra, mennyire biztonságos az Egyesült Államok. Leszögezem, nem fogok tudni egyértelmű választ adni erre a kérdésre, inkább csak elmesélek néhány történetet, amelyek alapján kirajzolódhat valamiféle kép arról, hogy biztonságban éreztem-e ott magam. A rövid válaszom: igen. A kicsit hosszabb válaszom: igen, de…
Fény és sötétség
Egyrészt ott van az a sok durva bűncselekmény, amely világszerte bekerül a hírekbe. Ahogyan tavaly decemberben a New York-i Central Park közelében kora reggel lelőtték egy egészségbiztosító társaság vezérigazgatóját, Brian Thompsont, vagy ahogyan idén augusztusban Észak-Karolinában, a villamoson, a mögötte ülő férfi leszúrta az Ukrajnából menekült, huszonhárom éves Irina Zaruckát négy perccel azután, hogy a lány felszállt, az valóban sokkoló.
Amikor ezeket a sorokat írom, Charlie Kirk politikai aktivista meggyilkolásáról cikkezik a világsajtó. Agresszió, vér és dráma: igen, ez is Amerika.
Ennek a sorozatnak az első cikke valamiféle óda volt az amerikaiak kedvességéhez. Ha az a napfényes oldal, akkor ez a sötét erő: a mélyben meghúzódó társadalmi feszültségek és az egyéni mentális problémák, amelyek borzalmas tettekben csúcsosodnak ki.
Súlyos bűncselekmények persze mindenütt előfordulnak, de ha összehasonlítjuk az FBI és a KSH adatait, azt látjuk, hogy 2024-ben az Egyesült Államokban százezer lakosra öt gyilkosság jutott, Magyarországon pedig kevesebb mint egy. Ez alapján azt kell mondanunk, hogy az Egyesült Államokban veszélyesebb élni.
Nagy személyes tér
Ugyanakkor az is igaz, hogy ha az ember betartja az alapvető elővigyázatossági szabályokat, akkor a mindennapokban kifejezetten békés, nyugodt életet élhet. Tíz hónap alatt egyetlenegyszer sem éreztem magam veszélyben, pedig a családdal nagyon sokat utaztunk, tizenegy államban jártunk.
Szerencsére soha semmi baj nem történt, pedig sokszor aludtunk tipikus út széli motelekben, amelyek egyes bűnügyi filmek ikonikus jeleneteiben is felbukkannak. Ezekre igyekeztem nem gondolni. (Csak a bubifrizurás Javier Bardemet tudnám feledni a Nem vénnek való vidékből!)
Ami pedig a hétköznapi apróbb-nagyobb konfrontációs lehetőségeket illeti – beszólnak-e az utcán? arrébb löknek-e a buszon? flegmán beszélnek-e velem a hivatalban? –, sajnos az a benyomásom, hogy ez a fajta agresszió itthon sokkal inkább benne van a levegőben, mint Amerikában.
Akcióban a New York-i rendőrség
Úgy érzem, itthon vastagabb bőrt kell növesztenem, pedig Amerikában olyan könnyű volt hozzászoknom ehhez a fajta védettségérzéshez. Az is hozzátartozik, hogy arrafelé nagyobb az emberek személyes tere, ami persze abból is fakadhat, hogy nagyobb távolságokhoz vannak szokva. (Vásárlás közben a személyes tér vicces módon a bevásárlókocsikra is kiterjed, mintha azoknak is lenne egy egyméteres aurájuk, és ezek az aurák sem koccanhatnak.)
83 millió fegyvertulajdonos
A számomra szokatlanul nagy személyes tér tiszteletben tartását magamban az általános udvariasságra és előzékenységre vezettem vissza – a férjem pedig a fegyverviselési szabályokra. Na igen, a fegyverek. A második alkotmánykiegészítés, amelyet 1791-ben fogadtak el, garantálja az amerikaiak jogát a fegyvertartásra és -viselésre.
Az Egyesült Államokban a felnőtt lakosság több mint harminc százaléka, csaknem nyolcvanhárommillió ember birtokol lőfegyvert. Magam is tartottam a kezemben pisztolyt, amelyet kedves nőismerősöm húzott elő lazán az ülés alól vezetés közben. (Természetesen nem volt kibiztosítva.) Mint kifejtette, hisz abban, hogy a mindenkori politikai vezetésnek kevesebb esélye van önkényuralmat gyakorolni, ha a népesség ilyen arányban birtokol fegyvereket.
Bárcsak mind megbízható kezekben lenne…
Anyaként éppen ehhez kapcsolódott a legnagyobb félelmem az Amerikában töltött idő alatt. Amikor az iskolai fogadóórán a lányom tanárai elmondták, hogy egy előre be nem jelentett időpontban úgynevezett „lockdown drill”-t, vagyis lezárási gyakorlatot fognak tartani arra az esetre, ha…, elkezdtek peregni a könnyeim, annyira megrázó volt számomra még a gondolat is, még a lehetőség is.
Tulajdonképpen nagyon bölcs dolog, hogy „a jót reméljük, de minden eshetőségre felkészülünk” jegyében egy-két havonta azt is gyakorolják, mit kell tenni, ha ámokfutó közelít: bezárni az osztályterem ajtaját, elsötétíteni, csendben maradni, a padlóra feküdni.
Szolgálnak és védenek
Egyetemi hallgatóként az arizonai Phoenixben rendszeresen kaptam e-mailes értesítéseket a rendőrségtől arról, ha a belvárosban veszélyt észleltek, például mert késsel láttak valakit, vagy lövöldözéshez riasztották őket (utóbbira csak egyszer volt példa).
