A lombok fényesen rezegnek a napsütésben, reggel van, még nincs hőség. Elszántan püfölöm a laptopomat, hogy mielőbb szabaduljak a munkából. A kisebbik lányom megjelenik, fején szalmakalap, szőke haja a derekáig ér, vállán kis, fonott retikül. Úgy fest, mintha egy hetvenes évekbeli ifjúsági filmből lépett volna elő. 

– Megyek rollerrel egy kört, míg te dolgozol – mondja. 

– Persze, óvatosan! – szólok utána.

A lányaim pici kora óta járunk ugyanabba az üdülőbe nyaralni, ismerjük a környéket, mint a tenyerünket. Régen árnyas gyümölcsösök voltak ezen a felén a balatoni városnak, mára a legtöbb telket beépítették, de az utcákban megmaradtak a fák. Szilva- és meggyfák, diófák. Bármikor sétálunk, mindig érik valami. Megkóstoljuk, melyik fának finomabb a termése. 

Hasonló, családi házas környéken élünk, hozzá vagyunk szokva, hogy a házunk előtt álló meggy- és szilvafák közterületen álló köztulajdonok: az utcánkban sétálók is megkóstolják. 

Még ütöm a laptopomat, amikor hazaér a lányom. Szeme gyanúsan csillog, arca paprikapiros, ilyen meleg van? – kérdezem.

– Meleg van, de… Nem fogod elhinni, mi történt. Tudod, itt, a mi kerítésünk mellett vannak azok a szilvafák. Hazafelé megálltam, mert már érik a szatmári, vagy mi a neve, amelyiket úgy szereted. Gondoltam, hozok. 

A kis retiküljéből elővesz három szemet, ujjongok. 

– De mi volt a baj?

– Egyszer csak átjött egy bácsi az utca túloldaláról. És azt mondta, hogy ne szedjek szilvát. De anya, én csak pár szemet… – sírásra görbül a szája. – Megijedtem, hogy valami rosszat tettem.

– De hát tudod, hogy azok a fák ugyanúgy nem az övéi, ahogyan a mi házunk előtt állók sem. Nem tettél semmi rosszat.  

Megsimogatom. Forró a feje, forró az arca, forrók a könnyei. 

– Együtt megnézzük a fákat, jó?

Nem akarom elhinni, hogy egy nyaralóhelyen egy felnőtt férfi ráijeszt egy tizenkét éves kislányra. Széttépem – ordít fel bennem az anyaoroszlán.  

Kisétálunk az üdülő melletti utcába. 

– De hol vannak a szilvák? – A lányom tanácstalanul tekintget körbe. Ott állnak a fák, ahol szoktak. De egyetlen darab gyümölcs sincs rajtuk.

– Ezt nem értem – bizonytalanodik el. – Hová tűnt a szilva a fáról?

Meglátok egy terebélyesebb fán pár kéklő szemet, elindulunk feléje. 

Ekkor kivágódik a túloldalon egy kertkapu, megjelenik egy férfi, hóna alatt egy létra, akár egy rakétavető. 

– Megmondtam, hogy ne szedd le a szilvát! – ordítja.

Hamarabb ér oda, mint mi, fürgén felmászik a fémlétrán, és kapkodva szedni a kezdi a termést. Hatvanpluszos lehet. Úgynevezett jó karban lévő, magas férfi, ősz hajjal. Nincs jobb dolga, mint leskelődni a függöny mögül, és inkább leszedni félig nyersen az utcán álló fákról a szilvát, semhogy egyen belőle bárki más. Például egy tündéri kiskamasz, például az én lányom, a te lányod, az ő unokája.

– Képes volt leszedni az összeset? – szólítom meg hitetlenkedve a férfit.

– Persze. Maguk csak üdülők, nem fognak enni a szilvámból.

– Ez nem a magáé.

Sátánian felkacag.