Mielőtt elindítom a felvételt, hosszan beszélgetünk. A Nők Lapjáról, olvasókról, értékekről. Bélának mindenhez van egy sztorija, Dórának is pörögnek a gondolatai, adják-veszik egymástól a szót – vidám, nyüzsgő társaság ők ketten, nagy nevetésekkel. Úgy kell emlékeztetnem magam, hogy nem baráti csevejre jöttem, hanem dolgozni.

Önök nem az a páros, akik minden médiaszereplési lehetőségre ráugranak.
Dóra: Furcsa helyzet a miénk. Vagyunk is, meg nem is – mármint a nyilvánosság előtt. Időnként hívnak minket tévéműsorokba, beszélgetésekre, de sokszor az az érzésünk, hogy nem a témák súlya miatt, hanem inkább csak biodíszletnek. ­Pedig szerintem az a fajta világlátás, hozzáállás, vagy akár stílus, amit mi képviselünk, érdekes lehet az embereknek, ha nem is mindenkinek.

A média azonban a kezdetek óta nem tud mit kezdeni velünk a köztünk lévő korkülönbség miatt. Szinte már a vezetéknevemmé vált a „harmincnyolc évvel fiatalabb” jelző, mindenhol ez virít a Dóra előtt.

Béla: Nem szeretnénk mindenáron szerepelni, és válogatás nélkül minden lehetőséget megragadni arra, hogy részesei legyünk ennek a vadul pörgő és sokszor visszataszítóan felszínes világnak.

A közösségi médiában viszont aktív, év elején indította a Gondolat-olvasó elnevezésű projektjét, amelyben heti kétszer híres idézeteket olvas fel. Meséljen erről!
Dóra: Kezdem én. Azt mindkettőnk szervezete kiveti, hogy értelmetlen hülyeségekről posztoljunk. Olyasmit szerettünk volna kitalálni, ami megérinti az embereket. Bélának van egy nagyon régi könyve, amit még az apukájától kapott, az a címe, hogy Léleküdítő. Ebben mindenféle témakörben szerepelnek fontos idézetek költőktől és nagy gondolkodóktól. Ezekből szemezget és olvas fel, és néha rövid kommentárokat is fűz hozzájuk. Azt reméljük, hogy ezek a mondatok, szövegek hozzátesznek valamit az emberek napjához, elindítanak bennük egy gondolatot, vagy kedvet csinálnak az olvasáshoz.

Béla: De ez mind apró játék. Menekülőút. És mert a hazai művészet, a gazdaság és a politika kérdéseire adott válaszaimra itthon a kutya sem kíváncsi, így a múlt bölcsességével szeretnék üzenni az engem követő vájtfülűeknek. Ebben a nagy könyvtáram is segítségemre van, amelynek legalább egyötödét édesapám régi kötetei teszik ki.

Mióta beszélgetünk, már többször említette, hogy erősen kapcsolódik­ a múlthoz, miközben nekem úgy ­tűnik, hogy nagyon is aktívan a jelenben él.
Béla: Ez az egyik legnagyobb ellentmondás az életemben. Mert miközben rajongok a modern világ vívmányaiért, legszívesebben mégis a reneszánszban vagy a kezdeti barokk korban éltem volna.

Miért pont akkor?
Béla: Mert akkor így nézett ki egy festmény! (A falon lévő antik képre mutat.)

Az előbb úgy fogalmazott, hogy ez a videós projekt „menekülőút”. Mit jelent ez a már elhangzottakon túl?
Béla: Azt, hogy mára rájöttem arra, hogy egy bizonyos kor után nem érdemes a múlt sikereire hivatkozva a jelen korlátozottnak tűnő színészi lehetőségeiben reménykednem.

Amikor 1974-ben új életet kezdtem, a német nyelvterületen még elkaptam az úgynevezett aranykor kiemelkedő művészi lehetőségeit,

bejártam a szakmámmal az egész világot, világsztárokkal dolgoztam együtt, és nagyszerű színészügynökök egyengették az utamat. De közben eltelt több mint ötven év, és most úgy érzem, lassan bezárul körülöttem valami. Valami, ami miatt sok idős művész ma feledésspirálba kerül Magyarországon, mert nincs terve, menekülőútja a további boldogulását illetően.

Nekem viszont itt van a főzés szeretete vagy az irodalom, és tizenegy megírt könyv – köztük három regény – sikere jócskán kárpótolja az embert.

Nem beszélve arról, hogy több mint tizenhét éve olyan kiegyensúlyozott és boldog magánéletem van, amiért mindennap hálát adok a gondviselésnek. 

Dóra: Tényleg kerek egész az életünk, de én hiszem azt, hogy jöhetnek még lehetőségek Béla számára színészileg.

Béla: Persze, és mint friss, ropogós százkét éves fogok ugrálni a színpadon, vagy agyhalott percemberkékkel bohóckodom majd nívótlan tévévetélkedőkben. Ugyan már! Az igazság az, hogy ha Dóri nem lenne, én már réges-rég hagytam volna mindent elcsitulni, és teljesen privát ember lennék valahol Dél-Franciaországban.

Dóra: Nem hiszem. Ez az a hivatás, amiből nem lehet nyugdíjba menni. Nincs olyan, hogy 2027. január 6-án véget ér, és akkor leteszi az ember a lantot. Egy művész a fejében folyamatosan alkot, ésmindig gondolkodik valamin. Bélában is pont ezt szeretem. Hogy mindig utat keres a krea­tív energiáinak, például a könyv­írásban.

Meglepett, hogy legutóbbi, Fiókmustra című könyvében szerepel néhány rajza is középiskolás korából. Nagyon jó karikatúrák. A grafikusi vagy képzőművészeti pályára nem gondolt annak idején?
Béla: Nekem mindig az volt a legnagyobb problémám, hogy sok mindenhez volt affinitásom, de soha nem tartottam magam kiemelkedőnek egyikben sem. A rajz és a festés mindig izgatott, de nem gondoltam magam annyira jónak, hogy erre tegyem fel a jövőm.

Az életemre sok szempontból jellemző fonákság a rajzban is megjelent:

megpróbálsz valamit, aztán összehasonlítod a többiekével, és úgy látod, hogy azok jobbak, művészibbek, magasabb minőségűek. És akkor megfordítod az egészet, és csinálsz belőle egy viccet. A karikatúra lényegében egy veszteség a képzőművészet felé, mert arról szól, hogy viccet csinálsz a valóságból, hiszen azt nem tudod olyan szépen megjeleníteni, mint szeretnéd. Ezt belátva, a középiskola után nem a képzőművészetire, hanem a színművészetire mentem, mert imádtam az irodalmat, és sorra nyertem a szavalóversenyeket.

Térjünk vissza kicsit a könyvekre. Hogy zajlik önnél az írás folya­mata?
Béla: Nekem is furcsa érzés, hogy épülnek fel a karaktereim. A Tapadós tangó című könyvemben például annyira szélsőséges jellemek vannak, hogy magam sem értem, hogyan alkothattam meg őket. Jön egy történet, elkezd vinni magával, és olyan dolgok jelennek meg benne, amelyekkel magamat lepem meg legjobban. Az első olvasóm pedig mindig a feleségem, Dóri.

Dóra: Korán kelők vagyunk, sokszor arra ébredek, hogy Béla kint ül és ír. Olyankor olyan flow-ba kerül, hogy képes négy-öt órát egy helyben dolgozni.

Béla: Óriási hátrányom, hogy a két mutatóujjammal pötyögök… Nagyon irigylem azokat, akik tíz ujjal gépelnek, mint a villám.

Dóra: Valahol összeérünk olyan szempontból, hogy Béla bár színész és művész, rendkívül racionális, két lábbal áll a földön, jó gazdasági ember. Rólam pedig mindenki azt hiszi, hogy „kocka” vagyok, mert jogásznak tanultam, holott mindig is volt bennem ­kreativitás.

Béla: Lefordítom. Ő az extrovertált, és én vagyok az introvertált.

Dóra: Az alkotótevékenységben érzem jól magam, és Béla mellett erre van is lehetőségem. Mióta együtt vagyunk, én szerkesztem a könyveit, és részt vettem a podcastsorozatának megszületésében is, amelyben Bihari Ádám stílus­szakértővel beszélgetnek. De akár egy torta elkészítésében is megtalálom ugyanezt az örömöt.

A közösségimédia-olda­laikat pörgetve szembesültem vele, mennyi rosszindulatú komment érkezik arra vonatkozóan, hogy Béla „túl öreg”. Mintha az orrára koppintanának, hogy nyolcvanhárom évesen már nem illik kanárisárga pulóverben élvezni az életet. Ez bántja önöket?
Béla: Én krakéler vagyok, egy valódi riposztember. Pont ilyen kommentekre várok sunyin, arra, hogy megtámadjon valaki, mert akkor tudok igazából kinyílni. Ha valaki leírja, hogy mennyire öreg vagyok, néha azzal vágok vissza, hogy miért,­ a te apád vagy nagyapád meghalt fiatalon?

Dóra: Engem ez a téma nagyon bosszant. Az életkor nem jellem­hiba. Az is meg fog öregedni, aki ezeket a rosszindulatú kommenteket leírja. Bőven átlag feletti, ahogy Béla a korához mérten kinéz, és amilyen egészségi állapotban van. Szerintem ő jó példa kellene hogy legyen. Tenni kell érte, sportolni, egészségesen enni, eljárni a szűrővizsgálatokra. Az út mindenki előtt nyitva áll.

Tizennyolcadik éve vannak együtt. Mit tanultak egymástól?
Dóra: Bélával élni a legmagasabb fokú egyetem, amire beiratkozhattam. Rendkívüli tudása és tapasztalata van a világról, amit észrevétlenül szívok magamba. De azért ez nem egy My Fair Lady-szituáció, nem arról van szó, hogy ő tanította meg késsel-villával enni a kislányt, aki mellé került.