Hogy kerül egymás mellé a fizika és a művészettörténet?
Matematika–fizika szakon kezdtem tanulni az egyetemen, de két év után leadtam a matekot, és sikerrel felvételiztem a művészettörténet szakra. Igazából a mai napig úgy gondolom, hogy a fizika a legszebb tudomány, szívesen tanítanám is. A művészettörténethez édesapám és a baráti társasága kapcsán kerültem közel.

Apám, aki eredetileg mérnök volt, a szo­cialista óriáscégek megborulásakor átnyergelt a régiségkereskedelemre, én pedig évekig segítettem neki, még egyetemistaként. Így ismertem meg a legendás gyűjtő-műkereskedőt, a fantasztikusan mesélő, sajnos pár éve elhunyt Saphier Dezsőt, akire a mai napig mentoromként tekintek. Jelentős részben neki köszönhetem, hogy beszippantott a képzőművészet világa.

A természettudományos érdeklődése miatt másként közelít a műtárgyak felé, mint a kollégái?
Inkább más a gondolkodási struktúrám, és ami talán még fontosabb, hogy a műkereskedelmi kapcsolataim miatt az első pillanattól kezdve tárgyközpontú, gyakorlati tudást is gyűjtöttem.

Nem lehetett volna kiengedni a Klimt-festményt

Most egy nemrég előkerült Gustav Klimt-festmény, a tizenötmillió eurót érő Afrikai herceg portréja hozta lázba, hiszen valószínű, hogy a kép Magyarországon töltötte az elmúlt évtizedeket. Hol tart a történet felgöngyölítése?
Az már biztos, hogy a festmény eredeti tulajdonosai, Felix és Ernestine Klein Magyarországon éltek 1940 körül, tehát nagy valószínűséggel itt adták el, vagy itt hagyták megőrzésre a képet, amikor a zsidóságot sújtó törvények miatt végleg elhagyták az országot. Hogy az új magyar tulajdonos ki lett, és mihez kezdett a képpel, azt nem tudjuk, hiszen legközelebb 2022-ben tűnt fel: ekkor vitték be Budapesten Végvári Zsófia Festményvizsgálati Laborjába, ahogy ő maga írta idén márciusban egy blogbejegyzésében.

A bécsi Wienerroither & Kohlbacher galéria szerint viszont hozzájuk 2023-ban egy osztrák pár hozta be a képet, akiket először egy alkalmazottjuk elhajtott, majd a tulajdonos utánuk szaladt, és egy kávézóból visszacsábította őket, hogy a rendkívül koszos, rossz állapotú festményt megnézze. Ez a sztori szerintem több sebből vérzik. A történet elején meg voltam győződve arról, hogy a festmény teljesen titokban, engedély nélkül, egy autó csomagtartójában hagyta el Magyarországot. Azonban egy osztrák újságírónő cikkéből hamarosan kiderült, hogy

a bécsi galériának birtokában van egy hivatalos papír, amely szerint a magyar állam a képet kiengedte az országból.

Hogy e mögött a fatális döntés mögött mi húzódik, ma még nem tudjuk biztosan, bár minden jel arra mutat, hogy a kérelmező valószínűleg nem közölte a hatósággal, hogy a festményen szerepel egy 1923-as, tökéletesen olvasható hagyatéki pecsét. Ennek köszönhetően, aki ezt a képet a kezébe veszi, annak egyértelmű, hogy ki a festő.

Ráadásul 2015 óta a mű fotója az interneten is fent van, egy laikus is megtalálhatja, hiszen Klimt monográfusa kifejezetten vadászott erre a korai, atipikus stílusú, de nagyon izgalmas műre. A nyomozás most már hivatalból is zajlik, legalábbis remélem, hiszen fontos lenne tudni, ki volt a legutolsó magyar tulajdonos, és hogyan került az osztrákokhoz.

Elképzelhető, hogy egyszer még a Szépművészeti Múzeum falán lóghat ez a festmény?
Nagyon örülnék neki, főleg mert a 20. század elején sem a hazai múzeumi, sem a magángyűjteményekbe nem került Klimt-festmény, és sajnos ma sincs. Mivel ezt a művet a hatályos jog szerint nem lehetett volna kiengedni az országból, így talán a magyar állam olyan pozícióból tárgyalhat a tulajdonossal, hogy méltányos áron meg tudja szerezni a Szépművészeti Múzeum számára. Engem ez motivál ebben a történetben. (Friss hír: A magyar műtárgyfelügyeleti hatóságot hamis adatokkal és manipulált fotóval félrevezetve vitték ki a képet az országból – áll az Építési és Közlekedési Miniszté­rium július közepi közleményében. A hivatal feljelentést tett a Budapesti Rendőr-főkapitányságon, és kezdeményezte a festmény védetté nyilvánítását – a szerk.)

Ma még nagyon kevés külföldi gyűjti a magyar festőket

Megtalált képek című kötetében olyan magyar műveket gyűjtött össze, amelyek az elmúlt húsz évben kerültek elő. Mi történt ebben az időszakban, ami miatt felszínre bukkantak akár száz éve is lappangó műremekek?
A képeket a rejtekhelyükről leginkább egy dolog csábítja elő: a magas ár. Egy Angliában, Izraelben vagy Amerikában élő magyar leszármazott, akinek a falán ötven–száz éve lóg a nagypapától örökölt festmény, általában akkor veszi kézbe, és nézi meg közelebbről, ha rájön, hogy nem kétszáz eurót ér, hanem kétszázezret. Gyakorlatilag havonta adnak el New York-i, londoni, bécsi vagy tel-avivi aukciókon múzeumi kvalitású magyar festményeket – például Benczúr Gyula, Aba-Novák Vilmos vagy éppen Vaszary János műveit,­ amelyeket jórészt magyar műbarátok vesznek meg.

Sajnos ma még nagyon kevés külföldi gyűjti a magyar festőket – elsősorban azok az alkotók lehetnek érdekesek számukra, akiket egy külföldi művészhez vagy irányzathoz tudnak kapcsolni. Például Perlrott-Csaba­ Vilmos vagy Bornemisza Géza együtt dolgozott Matisse-­szal.

Ha egy Matisse húszmillió eurót ér, akkor pár százezer eurót kiadnak egy Perlrott-műre is.

A saját világot teremtő, jellegzetesen magyar alkotókat – mint Nagy István, Rudnay Gyula vagy Csontváry Kosztka Tivadar – nem tudják kihez kötni. Persze így is megtörténik, hogy ha egy aukciós tételnél két erős gyűjtő összetalálkozik, az egekbe emelik az árat. Ezt hívják „szerelemár”-nak, amely aztán referenciává válik, és hozzájárul, hogy az alkotó presztízse megemelkedjen a műtárgypiacon.

Gyakorlatilag havonta adnak el New York-i, londoni, bécsi vagy tel-avivi aukciókon múzeumi kvalitású magyar festményeket (Fotó: Canva

Melyik volt a legabszurdabb hely, ahol értékes műalkotást talált?
Czene Béla képeit kutatva, a fiát, a szintén festő Gábort hónapokig győzködtem, hogy engedjen fel a padlásukra, mert egy elejtett megjegyzése miatt úgy véltem, ott még lehet néhány elfekvő festménye az édesapjának. Végül a művész legnagyobb gyűjtőjével, Janikovszky Jánossal, valamint Gábor leányával, Czene Márta festőművésszel négyen mentünk fel, és kiderült, hogy ujjnyi vastag porréteg alatt hatvan-nyolcvan főművet rejt a padlás.

Hihetetlen élmény volt, valóságos eufória: fülig érő szájjal szívtuk be a levegőben repdeső porcicákat. Barki Gergő kollégámmal egy ágyneműtartóból szedtünk ki százmilliós Berény Róbert-­festményt, és az Ecseri piacon is számtalan nagy találat részese vagy szemtanúja lehettem.

Mégis a legszívesebben arra a Csontváry-­önarcképre emlékszem vissza, amelyet a Magyar Nemzeti Galéria raktárában fedeztem fel:

a kép már a harmincas években közgyűjteménybe került, csak éppen jó hatvan évvel ezelőtt hamisnak nyilvánították, így mindenki elfeledkezett róla. Sikerült egyértelműen bebizonyítanom, hogy eredeti, és azóta az egyik legtöbbször reprodukált Csontváry-festménnyé vált.

Mennyit jár az Ecserire?
Minden szombat reggel hat körül ott vagyok. A magányos, hajnali portyát követően „rituálisan” összejövünk a büfében, kávézunk és pozsonyi kiflit eszünk a barátaimmal. Viktor, a punk festményeket gyűjtő pék süti a legjobb mákos és diós kifliket a városban! A nyolcvanas-kilencvenes években tényleg lehetett az Ecserin kincseket találni, de ma már nekem inkább ezekről az összejövetelekről szól a piac.

A profi kereskedők négykor, kapunyitás előtt érkeznek, és próbálnak lecsapni az értékesebb műtárgyakra. Saphier Dezső barátom mondta egyszer, hogy a tárgyak vonzódnak ahhoz, aki igazán szereti őket. Ez a látszólag légből kapott szabály százszor beigazolódott az életemben. Valójában semmi misztikus nincs ebben, egyszerűen azt jelenti, hogy ha valami nagyon érdekli az embert, zsigerileg vonzódik hozzá, akkor arra kiélesednek az érzékszervei, rátalál a szeme. Ja, és sokat segít az Ecseri abban is, hogy követni tudjam az aktuális hamisítási trendeket.

Aki azt állítja, tévedhetetlen, attól menekülni kell 

Milyen festőket menő hamisítani?
Kádár Béla, Scheiber Hugó és Schönberger Armand három – látszólag – könnyen másolható művész, ők vezetik a toplistát. A legviccesebb hamisítvány, amit eddig láttam, egy festmény, amelynek a szignója ez volt: French Painter (francia festő). A nyelvtudással nem igazán eleresztett hamisító elővett egy aukciós katalógust, amiből másolni szándékozott, de nem tudott angolul, ezért azt hitte, ez a festő neve. Azóta is sajnálom, hogy ezt a képet nem vettem meg.

Előfordul, hogy önt is megtéveszti egy ügyes hamisító?
Persze, ezen a téren nincs tévedhetetlen szakember. Ha valaki ezt állítja, érdemes menekülni előle. Egyszer beválogattam egy hamis képet a Derkovits Gyula-monográ­fiába. Jó nevű aukciósháznál szerepelt a festmény, komoly gyűjtő vette meg – ez rám nézve nem mentség, legfeljebb magyarázat, de tény, hogy nem ellenőriztem alaposan, mert siettem.

A könyv megjelenése után Kieselbach Tamás szólt, hogy ez a kép neki furcsa, nézzek rá. És ahogy arra az egyre koncentráltam, már ordított róla, hogy hamis. Korabeli anyagokkal dolgozott a festő, de a stílusból egyértelmű volt, hogy nem eredeti. Egyébként Magyarországon az a legveszélyesebb hamisítványtípus, amikor egy régi, hiteles képet átszignálnak.

Adott egy tehetséges, de nem annyira befutott festő, akinek a stílusa hasonlít egy másik művész modorára, aki viszont jobban eladható, ezért átfestik az aláírást. Süt róla, hogy eredeti, hogy megélt élmény ihlette, ezért rendkívül veszélyes. Ami eleve hamisítványnak készül, ott érezni valami imitációt, kellő rutinnal detektálható, hogy csak „olyan, mintha”.

Miért vált aktívvá a Facebookon? Szinte naponta posztol képzőművészeti érdekességekről.
Mert arra jöttem rá, hogy szidhatjuk a közösségi médiát, ami tényleg tele van szeméttel, de a megoldás nem az, hogy ebbe belenyugszunk, és otthagyjuk azt a fórumot, ahol a legerősebb hatást tudnánk gyakorolni a közösségre. Hanem hogy változtatunk rajta. Ezért elhatároztam, hogy tudást fogok megosztani, csak olyan információt, ami épít. A videók elkészítésében a fiam segít – ez a másik ok, amiért rákattantam.

Pár évvel ezelőtt komoly érzelmi válságot okozott bennem az, hogy mindhárom gyerekem szinte felnőtt, és bár együtt élünk, már kisebb az igényük a közös időtöltésre. Ez ugyan természetes, de ettől még nem volt egyszerű elfogadni, így óriási öröm, ha olyan tevékenységet találok velük, amit mindannyian­ élvezünk.

Mi a következő munkaprojekt?
Régi tervem összehozni egy kiállítást és albumot „Budapest a művészetben” munkacímmel, utca- és látképekkel a fővárosról. Nagyon tetszene egy olyan applikáció is, amely előhoz festményeket, fotókat, történeteket arról a házról, utcáról, sarokról, ahol épp állok, és ezeket elolvashatom a helyszínen. Szerintem a hazaszeretet és a közös identitás üzemanyagát az efféle történetek adják. Ráadásul jól elmesélve, ezek rendkívül szórakoztatók, nevetésre, mosolyra, sírásra, vagyis érzelmi azonosulásra késztetnek.

Milyen festménybe futna bele szívesen legközelebb a piacon?
Például egy elveszett Csontváry-képbe, amely egy vízesést ábrázol, egyszer láttam róla egy legalább hetvenéves fotót, ahogy valakinek a falán lógott. Vagy egy korai Rippl-Rónai-képbe, amely ifj. Andrássy Gyula grófot ábrázolja – erről is csak egy fekete-fehér fotót láttam, mert az ötvenes évek környékén eltűnt.   

fotó: fazekas istván / hvg