Nem kell hosszú nyomozás, hogy rájöjjünk, ki az: Varga Norbert láncfűrészes fafaragó. Aki akkora név lett ebben a szakmában, hogy rendszeres résztvevője a németországi, blockhauseni világbajnokságnak. Tavaly például csapatban első helyezést ért el. Munkássága ékesen bizonyítja, hogy a láncfűrész nemcsak a fakitermelők és a horrorfilmszereplők kelléke, de egész mesevilág is fakadhat abból, ha felzúgnak a fűrészek benzinmotorjai.

A világbajnokságról jelentjük

Amikor hívom, Norbert éppen a világbajnokságon versenyez: ezt hagyományosan pünkösdkor rendezik. A világbajnokság Amerikából és Kanadából indult, valamikor az 1950-es évek elején. Ott kezdődött el ez az egész láncfűrészes fafaragási őrület. Ma már a legnagyobb versenyek Németországban vannak. Az említett Blockhausen pezsgő turisztikai központ, és a láncfűrészes fafaragás epicentruma.

A világbajnokságra, versenyzőként, kizárólag meghívásos alapon lehet eljutni. Itt a szervezők adnak egy előre meghatározott témát. Volt már a „sárkányok világa”, idén pedig a nagy in­dián háborúk álltak a középpontban – külön tisztelegve a legendás jugoszláv színész, Gojko Mitić munkássága előtt.

Az, hogy valaki meghívást kap egy ilyen eseményre, már önmagában elismerés.

– Ez már az a szint, ahol nem stresszelek azon, hányadik leszek – mondja Norbert. – Engem 2019-ben hívtak meg először. Már akkor úgy éreztem, hogy ez egy komoly mérföldkő. Azóta is figyelik az éves munkásságomat – mit faragok, hogyan fejlődöm –, és ez alapján döntik el, hogy kapok-e újabb meghívást.

De idén is olyan emberek közé kerültem, akik a példaké­peim: igazi sztárok a szakmában. Korábban nem is értettem, mit keresek ezek között a hihetetlen művészek között. Ez hatalmas teher volt. Talán mostanra van annyi rutinom, hogy ismerem magamat: tudom, mire vagyok képes, és hogy meg tudok-e birkózni az adott feladattal.

Varga Norbert görög istent formál

Itthon senki nem tudott segíteni

Varga Norbert Pécsett született. A fa mindig is közel állt a szívéhez. Asztalos szeretett volna lenni, de az édesanyja – mint sok szülő – könnyebb életet és munkát szeretett volna neki. Így terelgette a kereskedelem felé. Az iskola után sokáig kerékpársporttal foglalkozott, majd éjszakai műszakokban dolgozott. Volt pultos, csinált sokféle dolgot. Közben persze mindig barkácsolt: készített ezt-azt a barátoknak.

– A feleségem mindig mosolyog, amikor azt mondom: tizenegy éve „benősültem” Pázmándra – mondja. – Ő bátorított, hogy próbáljam meg, hogy egy évig csak a fával foglalkozzam. Azt mondta, ha annyit keresek vele, mint egy boltban üzletvezető-helyettesként, már megérte, hiszen legalább azt csinálom, amit szeretek. Így is lett. Elkezdtünk kézműves ajándéktárgyakat készíteni, és hétvégente jártunk kézművesvásárokra.

Aztán egy nap meglátott egy YouTube-videót, ahol egy kanadai faragó láncfűrésszel dolgozott – és ez nagyon megfogta. Elkezdett utánajárni a dolognak, de Magyarországon senki nem tudott igazán segíteni – még a szaküzletekben sem ismerték ezt a technikát. Így aztán mindent külföldi oldalakról szedett össze: hogyan kell átalakítani egy fűrészt, milyen láncvezetőt használnak, honnan lehet beszerezni a kellékeket.

Ki hinné, hogy ilyen részletgazdag huszár is készülhet a láncfűrész segítségével?

– Nagyon belelkesedtem, de a feleségem egy idő után megunta, hogy minden este láncfűrészvisítást hallgat az ágyban, a laptopomról. Egy nap aztán rám szólt:

„Van itthon fa, van láncfűrész: menj már ki, faragj valamit, vagy hagyd abba ezt az egészet.”

Így is lett: kimentem, és egy nap alatt megfaragtam egy baglyot. Emlékszem, éppen építkeztünk, és szakadt a hó. De aztán hétvégén hamar el is adtuk a baglyot a vásárban. Előtte persze megmutattam az ismerősöknek, és mindenki el volt ájulva, hogy milyen jó lett. Mai szemmel nézve már megmosolyogtató, de akkor tényleg nagy dolognak éreztem. Ez volt kilenc éve – azóta faragok.

Norbert ezután minden héten faragott egy baglyot, és azokat vitte ki a vásárokra. Aztán egy ponton az édesanyja szólt rá, hogy jó lenne, ha már mást is készítene, mert rá fog ragadni a „baglyos faragó” név. Így elkezdett emberi arcokkal próbálkozni. Az első nagyobb faragás is az utcájukban készült: egy száradó akácfát ki akartak vágni, mert belecsapott a villám, és megtámadták a hangyák. Kezdetben szinte mindenhol vállalt faragást – gyakran ingyen, csak hogy tanuljon, fejlődjön.

– Nem mondanám, hogy döcögős volt – jó szívvel emlékszem vissza arra az időszakra – meséli. – Lassan, fokozatosan jöttek a felkérések: egyre nagyobb projektek. Ha a lelki és mentális részét nézem, akkor mindenképp révbe értem. Persze, a hétköznapokat beárnyékolja a világ összes búja-baja, de én nagyon sokat köszönhetek annak, amit csinálok. Nem csömörlöttem meg, és ha hozzányúlok a fához vagy a fűrészhez, akkor minden, ami a világban rossz, eltűnik körülöttem. Olyan, mintha valami nyugtató-zsongító szer hatása alá kerülnék.

Toldi és a buszmegálló

A kerékpárútnál lévő pihenőhelyet szinte az első kapavágáskor már teljes egészében látta maga előtt. Noha csak a Buda felé mutató Toldit és a petrencés rudat szerette volna kifaragni, a beruházó arra biztatta, készítse el a komplett megállót. Pákozd irányát végül egy huszár mutatja, és komoly helytörténeti kutatások után megjelent a képben egy török katona, a jezsuita angyal, Kempelen Farkas és Lyka Döme görög származású földbirtokos és mecénás. A buszmegállónak is érdekes a története.