A nonprofit szervezetek fejlesztője, a NIOK Alapítvány a következőt írja honlapján: „Ne adományozzon használatra már nem alkalmas, elhordott ruhákat, eszközöket! Gondoljon arra, hogy ami az ön számára lom, az nagy valószínűséggel már mások számára is az! Ugyanígy ne adjunk lejárt szavatosságú élelmiszereket, de működésképtelen, javításra váró eszközöket, bútorokat sem.” Mindez akkor jut eszembe, amikor a szekrényem tartalmát és használt, de jó minőségű gyerekjátékokat szortírozunk családilag. Vidékre visszük, és jó látni, hogy néhány nap alatt a csomagtartónyi, számunkra feleslegessé vált, de szinte újszerű dolgok az utolsó szálig eltűnnek: olyanokhoz kerülnek, akiknek ez a néhány dolog is segíthet a mindennapokban. Apró gesztus, beszélni sem érdemes róla. Pedig – mint ahogy látni fogjuk – mégiscsak érdemes hírt adni minderről. Nem kell hivalkodni vele – és nem is ez a cél. De hatással lehetünk másokra is.

Posztold, hogy adsz!

Idén májusban jött a hír, hogy Bill Gates, a világ egyik leggazdagabb embere felgyorsítja adományozási tempóját, és a következő húsz évben kétszázmilliárd dollárnyi vagyonának kilencvenkilenc százalékát adományozná el. Örökösei – három gyereke – mindössze egy százalékát kapnák meg az elképesztő pénzhegynek. A Gates alapítványnak a következő húsz évre három célkitűzése van: nullára csökkenteni az anyákat és csecsemőiket érintő megelőzhető halálesetek számát világszerte, eltörölni a föld színéről a halálos fertőző betegségeket, és több száz millió embert kiemelni a szegénységből.

A filantrópia gyakran a milliárdosok világához kötött fogalom. De mi van azokkal, akik nem milliárdosok? A House of Giving kezdeményezői, Pistyur Veronika és Vizler Viktória így fogalmazzák meg céljaikat honlapjukon: „A House of Giving azért dolgozik, hogy minél többen felismerjék: a pozitív változás a saját kezünkben van. Nemzetközi bevált gyakorlatokra, hiteles szakmai ajánlásokra, hazai tapasztalatokra építve segítünk abban, hogy az adás természetes és örömteli része legyen az életnek. Szeretnénk, ha a »giving« szemlélet az élet természetes része lenne Magyarországon is.”

Veronika a Bridge Budapest szervezet alapítója: ebben az üzleti élet szereplői vállalják, hogy tisztességes és átlátható módon működnek, és felelősséget érezve a társadalom iránt, segítik annak működését. Viktória pedig a Biggeorge Alapítvány vezetője – nemcsak annak működését segíti, de kutatja is az adományozás működését.

Azt vallják, jót tenni nem csupán a kiváltságosok felelőssége.­ Sőt, szerintük a mindennapi adakozás, az úgynevezett „giving” szemlélet meghonosítása az, ami valóban képes társadalmi változást hozni. Ez a pénzbeli támogatás mellett időt, tudást, figyelmet, jelenlétet, akár egy kedves gesztust is jelenthet.

Veronika szerint a magyar társadalom még gyerekcipőben jár ezen a téren. 

– A rendszeresen adakozók aránya mindössze tizenkilenc százalék, a Global Philanthropy Environ­ment Index (jótékonysági nemzetközi környezeti mutató) pedig utolsó helyre sorolja Magyarországot – mondja. – Ennek oka az anyagi korlátokon kívül leginkább szemléletbeli gátakban keresendő. Sokan azt gondolják, hogy ha majd eljutnak egy bizonyos szintre, akkor segítenek.

A magyar kultúrában még mindig él a meggyőződés, hogy az adakozást „nem illik” nagydobra verni. Veronika és Viki ezzel szemben arra bátorítanak, hogy a jó példák inspiráljanak – ne maradjanak láthatatlanok.

– Névtelenül adakozni lehet, és számít, hogy ne az látszódjon, aki ad, hanem az ügy, aminek adja – félreértés, hogy nem szabad látszania a támogatásnak, épp hogy példát kellene mutatni, inspirálni másokat – mondja Veronika. – Gondoljunk csak bele: ha valaki elmegy egy egzotikus nyaralásra, azt gond nélkül kiposztolja a közösségi oldalakra. De ha egy oktatási vagy egészségügyi intézményt támogat, és ezt megosztja, arra már azt mondják, hogy hivalkodik. Ez sajnos abszurd.

– Ha valaki tesz valamit a közösségéért, azt nem hivalkodásnak kellene nevezni, hanem jó példának. Fontos megmutatni, hogyan lehet ezt intelligensen, finoman, ízlésesen csinálni – teszi hozzá Viki. 

Hogy könnyebben belevághassunk a „giving” nagy kalandjába, a House of Giving segít nekünk: egyik fontos pillére a Giving Guide (adakozási útmutató), amely hatvan konkrét, napi szinten megvalósítható jó gyakorlatot kínál pedagógusoknak és szülőknek az empátia, együttérzés és közösségi szellem fejlesztésére. Ősszel elindul egy egyetemi kurzus is a Pécsi Tudományegyetemen, ahol tizenkét héten át, tizenkét tanórában és huszonnégy filantróp életútja révén mutatják be, mennyiféleképpen lehet adni. A célja az, hogy rácáfoljon arra a közkeletű tévhitre, hogy a filantrópia csak a gazdagok dolga.

Eddig már harmincöt üzleti közösség írta alá a Giving Manifestót (adakozási kiáltványt) – a balatoni női vállalkozói körtől országos szervezetekig. Egyre többen vállalják fel nyilvánosan, hogy adnak – nem önfényezésből, hanem példamutatásból. Hiszen a jó gyakorlatok ragadósak.

Viki kutatásai azt is megmutatják, hogy még a hajléktalan emberek is képesek egymásnak segíteni – megosztják az erőforrásaikat. A támogatás nem csak anyagi jellegű: sokszor mentális, lelki segítség formájában jelenik meg. A segítségnyújtás tehát valóban nem azon múlik, kinek mekkora összeg lapul a zsebében.

Adj – és tovább élsz

– Bár elsőre logikusnak tűnhet, hogy a gazdagabb emberek többet adakoznak, a kutatások mást mutatnak. A nagyon magas jövedelműek­ gyakran kevésbé empatikusak, és kevésbé érzik kötelességüknek, hogy segítsenek, részben azért, mert a társadalmi sikerüket inkább saját érdemüknek tulajdonítják, és hajlamosak úgy gondolkodni, hogy ha nekik sikerült, másnak is sikerülhet. Ez a fajta leegyszerűsítő – a társadalmi környezet szerepét figyelmen kívül hagyó – gondolkodásmód csökkentheti a társadalmi felelősségvállalás érzését. Ezzel szemben az alacsonyabb társadalmi-gazdasági helyzetű emberek – akik gyakrabban tapasztalják meg a kiszolgáltatottságot, és közvetlenebbül szembesülnek mások szükségleteivel – jövedelmükhöz képest gyakran többet adnak – támasztja alá Viki példáját Modla Zsuzsanna,­ az ELTE Társadalomtudományi Karának egyetemi adjunktusa, a Társadalmi Kapcsolatok Intézetének oktatója. 

– Az adakozási hajlandóság mögött ugyanakkor az önzetlenség mellett az öröm, a jó érzés is ott áll, amit a segítségnyújtás ad – és ez anyagi helyzettől függetlenül megélhető – mondja.

A másokhoz való odafordulás alapja velünk születhet – ezt ma már fejlődéspszichológiai kísérletek is alátámasztják: már nagyon fiatal gyerekek is mutatnak örömöt és figyelmet mások jólléte iránt. Albert Bandura szociálpszichológus elmélete szerint a gyerekek utánzással tanulnak. Ha a szülők és a környezet segítőkészek, a gyerekek is ezt sajátítják el. De felnőttként sem késő változtatni: tudatos döntéssel nyithatunk mások felé, tanulhatunk társadalmi problémákról, bevonódhatunk közösségi ügyekbe. Ez nemcsak a társadalmat építi, de az egyén számára is gazdagító élményt jelent. 

Modla Zsuzsanna szerint nem kell rögtön világmegváltó tettekbe fogni: a legfontosabb, hogy kezdjünk el cselekedni. Elég, ha körülnézünk a saját környezetünkben: megkérdezzük az idős szomszédot, mire van szüksége, adunk egy hajléktalan embernek, vagy elmegyünk egy jótékonysági eseményre. Az is segítség, ha tudatosan választunk társadalmi ügyeket támogató termékeket vagy szervezeteket.