A családi házban, ahol felnőttem, tetőt cseréltek. A régi, sok helyen törött cserepet felváltotta a sokkal modernebb, ami azzal is járt, hogy a padlásteret ki kellett üríteni. Felszínre került a sok év alatt összegyűlt limlom, rég nem látott tárgyak sokasága, amiket azért tettünk el, mert sajnáltunk tőlük megválni, mert most épp nem, de majd egyszer biztosan hasznosak lesznek. Így került elő két láda egyetemi jegyzetem. Pedánsan, témák szerint csoportosítva, a szakdolgozatomhoz készült feljegyzések, drága könyvekből lefénymásolt fekete-fehér fotók. Közel húsz évvel ezelőtt végeztem a szlovákiai nagyszombati egyetemen, művészettörténetet tanultam, aztán ott álltam a szüleim udvarán negyvenegy évesen, a két láda előtt, és zúdultak rám az emlékek. A gyerekeim­ néha körbeálltak, „anya, mutasd, mi az?”, kérdezgették a színes múzeumi brosúrákat, templomok kézzel készített alaprajzait látva. Kuka, mondtam ki végérvényesen, és behajítottam a papírszemét közé. 

Kezembe akad egy dosszié Párizs felirattal, harmadéves voltam, amikor ott jártam. Metrójegyek, kiállítások, múzeumok szórólapjai, a kedvencem, az akkoriban frissen nyílt Quai Branly, az igazán különleges etnográfiai és antropológiai múzeum, amiért odáig voltam. Kézzel írt jegyzeteim a képek mellett, benyomásaim, egy huszonkét éves kelet-közép-európai egyetemista gondolatai Párizsban. Szinte láttam magam az otthoni kínai piacon vásárolt ruháimban, ahogy ott állok a memóriakártyás fényképezőgéppel a kezemben. Az Orsay bemutatófüzetének szélén, tollal írva egy telefonszám, amit végül sosem hívtam fel. Emlékszem, miután végigjártam a múzeumot, a büfében hosszan ücsörögtem a presszókávé mellett, ez volt a legolcsóbb tétel. Egy fiatal férfi írta oda a saját számát, ha már én nem adtam meg az enyémet, „ha úgy alakulnak a dolgaid Párizsban, hívj fel”. Tisztán emlékszem a szemére. Mosolyt csalt az arcomra egy pillanatig így húsz év után, aztán behajítottam a kukába. Nem dobozolok, nem őrizgetem, nem pakolom egyik ház pókhálós padlásáról egy másik pincéjébe, nem vonszolom magam után a sok holmit, hanem észszerűen szelektálok. 

Egy kedd délután a barátnőm megállt nálunk, ittunk egy kávét a konyhaasztal mellett, hozott két nagy szatyor gyerekruhát, játékot, az övéi már kinőtték, de volt köztük bőven olyan, amit a városból elköltöző barátnője adott tovább neki. Este, a gyerekek lefektetése után ültem a szatyrok közt és válogattam. Flitteres rózsaszín, unikornisos felső, én utáltam, csúnya volt a színe, a formája, az anyaga, de tudtam, hogy az ovis lányom imádni fogja. Megtartottam hát. Mellé került egy oroszlánjelmez, törött kard, fodros szoknya, elegáns fiúingek és -zakók, amiken látszott, hogy csak egyszer kényszerítették a gyereket belé. Megtartottam, én is csak párszor fogom a fiam. Legódarabkák, törött szárnyú dinó, gyerekkönyvek, amiket a rokonok valamilyen ünnepre vásároltak, de a gyerekek sosem nyitották ki. A szatyorban felfedeztem a Gőgös Gúnár Gedeont, ez a harmadik darab, kettő már van a polcunkon, és egyet sem vettem. Örököltük mind. Pár napig eltűnődtem, hogy honnan került ennyi tárgy hozzánk, és miért jönnek folyamatosan újak, aztán fogtam egy nagy dobozt, és elkezdtem pakolni.