Az első férfikönnycsepp

Tizennyolc éves voltam, amikor meghalt a nagymamám. Akkor tudtam életemben először felnőtt emberként úgy sírni, ahogyan azelőtt soha. Ez a fajta érzelmi átfordulás a későbbi életpálya-tapasztalatomban is szerepet játszik, mert a férfi színésznek mindig nagy félelme a sírás. Annyira meghatározó volt, amikor felnőtt emberként először mertem vállalni az érzéseimet, hogy ez lett az a pillanat, amire színházban vagy filmben visszagondolok, ha sírnom kell. Mind a művészi érdeklődésemet, mind a humán beállítottságomat ennek a nagymamámnak köszönhetem. Amióta beszélni tudtam, verseket tanított nekem. Tőle tanultam a Falu végén kurta kocsmát, a Mamát, a Párisban járt az Őszt… ­Emlékszem, erre meg is jegyezte, hogy talán egy kicsit korai volt nekem hatévesen. De annyira imádta Ady Endrét, hogy nagyon szerette volna, ha tudom ezt a verset. Később a felvételire is ezt vittem. 

Az esélytelenek nyugalma

Tizenöt és fél évesen Bakonycsernyén rájöttem, hogy már semmi közöm a sporthoz, a labdarúgáshoz, és hogy a mellettem álló nagy, szőrös lábú, félig felnőtt ember annyira nem hagy játéklehetőséget nekem, hogy egyértelművé vált, nincs több ambícióm a sport területén. Biztos lettem benne, hogy abbahagyom a focit, és a saját utamat fogom járni, mert a sport inkább apám élete volt. 

Álló ováció New Yorkban

Örökre beíródott a lelkembe, amikor New Yorkban állva tapsoltak a Katona József Színháznak, és szétverték a házat Csehov Ivanovja után. Itt jöttem rá, hogy a minőség internacionális, nem vagyunk elmaradva itt, Kelet-Közép-Európában, és olyan dolgot vittünk véghez, ami a tengerentúli kultúra fellegvárában is megállja a helyét. Mellettem tanárom és mesterem, Máté Gábor állt. Neki köszönhetem, hogy színész lettem, tőle kaptam pályám első részében azokat a lehetőségeket, amelyekkel jól tudtam élni. Szakmai apám, akivel életünk egyik legnagyobb sikerét közösen éltük meg. Emlékszem, annyira zavarba jöttem, hogy meg is kérdeztem tőle: „Ugye ez most egy nagyon nagy pillanat?” És ő azt felelte: „Igen, ez az!”