Talán még senkit nem hallottam olyan őszinte lelkesedéssel beszélni a hivatásáról, mint őt. Szerelempatak című dokumentumfilmje annak idején nemzetközi díjak özönét söpörte be, azonkívül tizenegyedik éve varázsolja Magyarországra a világ dokumentumfilm-termésének legjavát. Sós Ágnes a Budapest Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztivál (BIDF) alapító-igazgatója.

Rengeteg dolga lenne, árulja el, mert bár véget ért pár hete a 11. Budapest Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztivál, hátravannak még az utómunkálatok, el kell számolni a pályázati pénzekkel, ki kell fizetni a kollégákat, levonni a tanulságokat… Ági soha nem tud leállni. Fűti az elkötelezettsége a világon elismert, ám itthon még mindig méltatlanul elhanyagolt dokumentumfilm műfaja iránt. Pedig csodás, hiteles pillanatokkal teli munkák születnek ám! – áradozik, ezekből a valódi szereplőkkel, valódi problémákról szóló filmekből lehet igazán megismerni a világot, és itthon is rengeteg tehetséges dokumentumfilmes dolgozik. A legtöbb ember az aktualitásokra kíváncsi, Ukrajnára, a háborúra vagy az elképesztő ütemben fejlődő Kínára. Remek dokuregények születnek ezekről a témákról, de őt, vallja be, jobban érdeklik a csendes, ám sokszor megrendítő emberi sorsok.

Csak az ember érdekel

– És ezekre a legnehezebb pénzt szerezni! – mondja. – Amikor például a Teri nagyi című filmemet készítettem a saját nagyanyámról, arra semmilyen anyagi forrásom nem volt. Meg operatőr sem, mert éppen nem ért rá, akit hívtam, úgyhogy megkérdeztem operatőr férjemet – ő nem dokumentumfilmes –, árulja már el, milyen gombokat kell megnyomni a kamerán. Aztán a Teri nagyinál nem is volt baj, hogy én lettem egy személyben az operatőr, a rendező meg dramaturg is, hiszen végtelenül intim pillanatokat kellett ellesnem. Mégpedig sürgősen, mert az én csodálatos nagyanyám már kilencven fölött járt, és kezdett erőt venni rajta a demencia. Néha olyan bölcsességek bugyogtak fel az elméjéből, mint valami filozófusnak, aztán hirtelen ismét elhomályosodott a tudata. Megrendítő pillanatok voltak… Hasonlókat éltem át akkor is, amikor a Szerelempatak című filmemet készítettem a Csíki-havasokban. Mindig vonzottak az idős emberek, hamar megnyílnak nekem, én pedig mint a szivacs, úgy szívom magamba azt a sok tapasztalatot, derűt és életbölcsességet. Hogy miért pont a szerelem érdekelt? Hát pont azért, mert annyira ellentmondásos az idősek és a szerelem, a szexualitás viszonya. Azt hinnénk, az ő életükből ez már rég kikopott, pedig dehogy. Ahogy vissza-visszajártam Veronka nénihez meg a többi székely parasztasszonyhoz, egyre több mindenre derült fény. Voltak köztük, akiknek szerencséje volt, mert rátaláltak a gyönyörre a párjukkal, és voltak, akik soha nem ismerték meg az igazi szerelmet, úgy élték le az életüket. A szexualitás az ő korukban még inkább tabutéma volt. Az idősek a filmben azt is bevallották, hogy soha csóréra nem vetkőztek egymás előtt, egész életükben nem látták a másik testét, mégis kacagtatón szabadszájúaknak bizonyultak, és sokszor arcpirítón pikáns részleteket árultak el a házaséletükből. Őszinte, derűs, szeretni való embereket ismertem meg bennük, ami belengi az egész alkotást. Ennek ­köszönheti a sikerét. 

Tenni kell a dolgod!

Ágit mindig a dolgok legmélye érdekelte, azok az igaz pillanatok, amelyeket csak ritkán sikerül lencsevégre kapni. – Rájöttem, hogy csak tenni kell a dolgod, és nem megelégedni a féllel, csakis az egésszel – vonja le munkája tanulságát. – Én elsősorban magamnak akarok megfelelni, minőségre törekszem, és az lebeg a szemem előtt, hogy soha nem szabad feladni. Már gyerekként is ilyen voltam. Indíthattak sakk- vagy akár futóversenyen, mindegyiket megnyertem. Jó kislány voltam, kitűnő tanuló, ugyanakkor nagyszájú, aki nem tűri az igazságtalanságot. Sokszor a dac hajtott előre… Mikor jegyeztem el magam a dokumentumfilmezéssel? – Ági elgondolkodik. – Nehéz ezt pontosan megmondani, mert először a közgazdasági egyetemre jártam, de közben véletlenül bekeveredtem a televízióba. Soha nem tanultam a dokumentumfilmezést, akkor még nem is volt a főiskolán ilyen szak, a tévés munkáim során tanultam bele a szakmába. Ami talán meghatározta a jövőmet, az az a pillanat volt, amikor Baló György behívatott magához. Huszonnyolc éves voltam, éppen várandós, ő odaállított néhány neves rádiós-­tévés riporter elé, és azt mondta: „Látják, így kell ezt csinálni!” Mert az én kisfilmjeimben érzelmek is voltak, nem csupán tények. A képek közé hiteles emberi pillanatokat csempésztem, felvillantottam sorsokat, ettől lett a film több. Művészet.

Tovább olvasnál?
Ha érdekel a cikk folytatása, fizess elő mindössze havonta 1490 forintért.
Próbáld ki most!
Az előfizetésed egy regisztrációval egybekötött bankkártyás fizetés után azonnal elindul.
Mindössze pár kattintás, és hozzáférhetsz ehhez a tartalomhoz. Ha van már előfizetésed, lépj be .
Ajánlott videó