Lionel Richie, Stevie Wonder, Michael Jackson, Cyndi Lauper, Bruce Springsteen és még több tucat világsztár vett részt a ma is időtálló (és sajnos még mindig aktuális) pophimnusz elkészültében. Hogy az alkotóknak sikerült örökre szóló slágert készíteniük, azt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy eltelt negyven év, a We Are the Worldöt ma is töretlenül játsszák a rádiók, és a dalt mindenki ismeri. Az is tény, hogy a kezdeményezés számos további jótékonysági törekvés létrejöttét inspirálta. Hogy hogyan is született ez az elképesztő összefogás egy olyan korban, amikor még mobiltelefon sem létezett, és mi történt a kulisszák mögött, arról A popzene legjobb éjszakája címmel dokumentumfilm is készült.
Valamit tenni kell!
A We Are the World tulajdonképpen csak a második olyan nagyszabású produkció volt, amely több előadó alkalmi egyesítésével próbálta felhívni a figyelmet az afrikai éhínségre. Az egész akkor kezdődött, amikor 1984-ben a BBC készített egy riportfilmet az Etiópiában pusztító éhínségről. Ez volt az első olyan riport, amelynek valahogy sikerült felhívnia a figyelmet arra, hogy az afrikai helyzet nem kezelhető többé „távoli problémaként”. Igazán megrendítette az embereket, sokan arra jutottak, hogy valamit tenni kell. Az akkor nagyon népszerű ír punk-rock banda, a The Boomtown Rats énekese, Bob Geldof is nézte az adást, és sokkolták a látottak. Társszerzőjével, Midge Uréval közösen azért írták meg a Do They Know It’s Christmas? című dalt, hogy a bevételeket teljes egészében jótékony célra használják majd fel. Geldof összehozott egy szupercsapatot a legnépszerűbb szigetországi előadókból, többek között Sting, George Michael, Bono és Boy George is nevét és hangját adta hozzá. A sláger egy év alatt nyolcmillió fontot gyűjtött össze Etiópiának, messze túlteljesítve az eredeti terveket, és olyan történelmi koncertek létrejöttét inspirálta, mint az 1985-ös Live Aid a Wembley Stadionban és a philadelphiai John F. Kennedy Stadiumban.
És ez a dal lett a kiindulópontja a We Are the World című slágernek is. Volt vele azonban egy kis bökkenő, mégpedig hogy az előadók túlnyomó többsége fehér volt. Harry Belafonte amerikai színész, énekes és emberi jogi aktivista volt az, aki olyan jótékonysági produkcióban kezdett gondolkodni, amelyben afroamerikai előadók is szerepelnek. „Nekünk kell megmentenünk az éhezéstől a mieinket” – ilyen gondolatokkal kereste fel Lionel Richie-t, aki azonnal igent mondott a kezdeményezésre. Belafonte olyan csúcsproducerekkel dolgozott akkoriban, mint Ken Kragen és Quincy Jones, így erre a produkcióra is velük fogott össze, hogy sikerüljön összeverbuválni a legnagyobb neveket.
Soha vissza nem térő alkalom
„Semmi sem volt kaotikusabb, mint összefogni ennyi kirobbanó kreativitást. A szemünk előtt íródott a történelem” – emlékszik vissza Lionel Richie arra az éjszakára. Richie karrierje akkoriban csúcson volt, abban az évben ő vezette az egyik legkiemelkedőbb eseményt a popzene világában: ő volt a házigazdája az American Music Awards díjátadónak.
Bár a produkció létrejötte kötetlen keretek között indult, mégis hamar élessé vált, amikor az alkotók rájöttek: egyetlen este van, amikor össze lehet terelni ennyi világsztárt, és ez nem más, mint az előbb említett díjátadó éjszakája. Ez a soha vissza nem térő alkalom, amikor a popzene krémje mind Los Angelesben tartózkodik. Amikor megszületett a döntés, alig egy hónappal a díjátadó előtt, a dal még meg sem íródott. Lionel Richie eredetileg Stevie Wonderrel tervezte megírni az opuszt, őt azonban – akármilyen abszurd módon hangzik is ez ma – nem sikerült elérnie telefonon, így végül kimaradt az alkotás kezdeti szakaszából. Az ikonikus refrént, a „we are the world, we are the children” sorokat Michael Jackson találta ki, aki eleinte úgy gondolta, ő csak megírni szeretné a dalt, énekelni nem fog benne. Végül Quincy Jones rábeszélte, hogy gondolja meg magát.
Az egész projekt titkos volt. Miután elkészült a dal, az előadók borítékba zárt demokazettán kapták meg. Az alkotók úgy gondolták, egyszerű számot kell írniuk, amelyben mindenkinek csak fél sor jut, és ezt a fél sort kell majd rájuk szabni. Már önmagában az is nagy, művészi értelemben vett logisztikát igényelt, hogy ki ki mellett áll majd a felvételen. Az elmúlt negyven évben sokan feltették a kérdést, hogy miért nem szerepel a produkcióban Madonna és Prince. Utóbbiról az a hír járja, hogy ez a fajta csapatmunka egyszerűen összeférhetetlen volt a személyiségével, Madonna pedig azért maradt ki, mert a producerek úgy gondolták, vagy ő, vagy Cyndi Lauper, és végül Cyndit választották.
Egyszeri és megismételhetetlen
1985. január 28-án egyenesen a díjátadóról érkezett a legtöbb előadó. Michael Jackson nem ment el az eseményre, pedig jelölt volt, így ő érkezett meg először a stúdióba. Aztán szépen sorban a több tucat meghívott vendég is befutott. Lionel Richie visszaemlékezései szerint olyan volt a hangulat, mint „az első nap az óvodában”, és bár Quincy Jones figyelmeztetése az egóról ki volt ragasztva az ajtóban, Bob Geldof rövid beszéde is kellett ahhoz, hogy kicsit irányba tegye a világ akkori legnagyobb sztárjait. „Nem tudom, el tudjuk-e képzelni, milyen nincstelennek lenni. Ez azt jelenti, hogy víz sincs. Néhány táborban tizenöt zsák liszt jut huszonhétezer-ötszáz emberre, tombol az agyhártyagyulladás, a malária és a tífusz, és holttestek hevernek egymás mellett. Ezért vagyunk ma itt, én azt gondolom, ezért. Senkit nem akarok lelombozni, de talán ezt tudva fognak az igazi érzelmeitek, amiért eljöttetek, megmutatkozni a dalban. Köszönöm mindenkinek, és remélem, beválik” – zárta rövidre beszédét Geldof, és azonnal emelkedett csend lett a teremben.
Maga a felvétel persze egyedülálló hangulatban készült. A szünetekben Ray Charles a dal gospelverzióját játszotta zongorán. Egész éjjel zajlott a munka, a megfáradt világsztárok csirkét és gofrit rendeltek, és azzal múlatták az időt, hogy dedikáltatták a kottáikat egymással. „Kiáradt a lelkünk, az energiánk, amely erősebb volt, mint bármelyik dalunk” – mondja a dokumentumfilmben Kenny Rogers, és ezt mindenki hallhatja, aki ismeri a dalt. A csapatban talán Bob
Dylan volt a legnagyobb kakukktojás.
