Gratulálok az aranyéremhez!
Köszönöm.
Az első kérdésem mindjárt ehhez is kapcsolódik. Ön szerint helyén kezeljük ma a tudományt? Túl sokat várunk tőle, hogy megoldja a világ összes problémáját, vagy esetleg éppen alulértékeljük?
Ez nagyon kétélű kérdés. Azzal kezdeném, hogy létezik ma egy olyan társadalmi törekvés, hogy igyekszünk mindent szakemberekre bízni. Ennek sok pozitívuma is lehet, de az emberre vonatkozó kérdésekben nagyon sok kockázattal jár. A mai ember úgy gondolja, hogy nemcsak a haját, a körmét, az egészségét bízza szakértőkre, hanem, mondjuk, a gyerekei nevelésének kérdéseit is. Vajon elengedhetem-e a tizenhárom éves lányomat este hatkor moziba a barátaival? Kellene egy szakértő, aki megmondja, mert én szörnyen bizonytalan vagyok. Az élet tele van ilyen feszültségekkel, és mindenhol kínálkozik egy szakértő. A tudománnyal kapcsolatos egyik mai attitűd éppen ez: a szakértői kiszervezés. Ugyanakkor szintén a populáris kultúrában megfigyelhető egy bizonyos tudományellenesség vagy tudománnyal szembeni szkepszis. Ez egyrészt azért van, mert nagyon sok gagyi dolog jelenik meg az interneten, és sokszor a nyomtatott sajtóban is tudomány címén. Másrészt meg azért, mert az emberek gyakran azt tapasztalják, hogy egyik nap ezt mondják a tudósok, másik nap meg pont az ellenkezőjét, és ebből azt a következtetést vonják le, hogy ez a tudomány nem ér semmit. Pedig igenis jogosan mondhatja a tudós a valódi adatok alapján, hogy egyszer ez van, másszor meg az, a világban ugyanis nem örök állapotúak a dolgok. A másik, amibe a tudományellenesség belekapaszkodik, az, hogy a tudománynak valóban van némi kettős attitűdje. Úgy akar bizonyított, fix, rögzített igazságokat szembeállítani a hétköznapi tapasztalataink esetlegességével, hogy maga nem hisz abban, hogy vannak örök igazságok. És ebbe a populáris kultúra nagyon ügyesen bele tud kötni. Azt mondja, hogy a tudósok sem értenek egyet, a tudomány is bizonytalan. Pedig a bizonytalanság és az állandó újítás szerves része a tudománynak. Igazi előrevivő belső feszültség, hogy a tudomány egyszerre törekszik a pillanatnyi végleges tudásra, és közben állandóan felülvizsgálja, megkérdőjelezi, újraértelmezi.
Az ön tudományterülete a kognitív pszichológia, és behatóan foglalkozott a modern kommunikációs technológia kérdésével is. Hogy mit tett velünk az internet, az okostelefon, a közösségi média. Mit gondol, hogyan tudnánk védekezni az egyre nyilvánvalóbbá váló negatív hatásokkal szemben?
Ebben a kérdésben három különböző tábor küzd egymással. Vannak a hurráoptimisták, akik azt mondják, de jó, hogy itt az internet, mostantól minden demokratikus lesz, kitör a szabadság, a tudás ezentúl nemcsak a jómódúak privilégiuma lesz, hanem a szegényekhez is ugyanúgy el fog jutni a Széchényi-könyvtár minden anyaga. Mellettük ott vannak a pesszimisták, mint Nicholas Carr író-újságíró vagy az Oxfordi Egyetem farmakológiaprofesszora, Susan Greenfield, akik szerint az internet hatására az információt felszínesen dolgozzuk fel, kapkodva nézünk és olvasunk dolgokat, és végeredményben elbutulunk. Állandóan klikkelgetünk, miközben dopaminban, tehát egy örömanyagban fürdik az agyunk, amiből sosem elég. És van egy harmadik tábor, a biológiai optimisták, közéjük tartozom én is. Mi azt gondoljuk, hogy most is meg fogjuk találni a módját, hogy úrrá legyünk a saját magunk készítette technológiai eszközökön, ugyanúgy, ahogy eddig is tettük. Például a könyvnyomtatás elindulása után körülbelül száz évvel Cervantes a Don Quijotéban már azon töpreng, hogy az olvasási szokások megváltozásának milyen következményei lesznek. A búsképű lovag valóságnak tekinti azt a sok szellemet, óriást meg mindent, amit az akkori ponyvaregényekben olvasott, és harcba indul ellenük. Ez jogos figyelmeztetés volt, de azóta eltelt négyszáz év, és túléltük. Helyére tudtuk tenni az olvasást. A biológiai optimisták úgy gondolják, hogy mi, emberek a saját eszközeinkkel együtt alkotunk egy gondolkodó rendszert. Gondoljunk csak az egyszerű abakuszra, milyen fontos szerepet töltött be a fűszeresnél százhúsz évvel ezelőtt. Ugyanúgy, ahogy a mérnök munkájának része volt a logarléc, majd a zsebszámológép. Úgy látjuk, hogy ugyanígy meg fogjuk találni a helyüket ezeknek a modern eszközöknek is. Én abban bízom, hogy az ember egy idő után itt is elkezdi kontroll alá vonni a saját maga által létrehozott eszközöket.
Csakhogy úgy tűnik, ebben nagyon gyorsnak kell lennünk.
Igen, nincs annyi időnk, mint Cervantesnek volt, nekünk sokkal gyorsabban kell reagálnunk, és ez a reakció meg is történik. Hadd hozzak ide egy hasonlatot. A legtöbben szeretjük a csokoládét. Ez azért van, mert az ember az édes ízt preferálja. Ugyanakkor szeretjük a zsíros dolgokat is, és a csokoládéban a zsír és az édes íz egyesül. Na de azért kialakítottunk szabályokat is, és nem eszik mindenki teli szájjal állandóan csak csokoládét. Ahogy meg kell tanulnunk betartani az étrendi diétát, ugyanúgy ki kell alakítanunk egy szellemi diétát is, egy időrendezést, hogy mikor minek van vagy nincs itt az ideje. Én megpróbálok saját megoldásokat alkalmazni. Amikor például valamilyen fontos dolgot írok, akkor eldöntöm, hogy reggel kilenc előtt és délután négy után olvasok csak e-mailt, napközben egyáltalán nem nézem meg az üzeneteimet.
Ez remek módszer. De például elvárhatok-e hasonló tudatosságot egy olyan fiatalembertől, aki még nem teljesen ura önmagának, hiszen a megfontolt döntéshozatalért, tervezésért, szabályozásért felelős agyi területe csak huszonöt éves korára éri el teljes fejlettségét?
A felnőtt társadalomnak, a szülőknek, az iskolának itt óriási a felelőssége. Jonathan Haidt amerikai pszichológus, akinek a könyve rövidesen megjelenik magyarul is, például arra hívja fel a figyelmet, hogy az utóbbi három-négy évtized során a gyerekeket egyre jobban kontrolláljuk szabadidős tevékenységeikben, és egyre kevésbé a virtualitásban folyó életükben. Haidt azt mondja, a legtöbb szülő számára ma már elképzelhetetlen, hogy a gyerekek szülői felügyelet nélkül egyedül legyenek a játszótéren, ugyanakkor lényegében magukra vannak hagyva az interneten. A tanácsa erre az, hogy vissza kell egy kicsit fordítani a dolgokat: a szülők és az iskola, tehát a felnőtt társadalom felelőssége, hogy több szabadságuk legyen a gyerekeknek a fizikai aktivitásra, ugyanakkor gyakoroljunk nagyobb felügyeletet a virtuális világuk felett. Kategorikus dolgokat mond, hogy ne vegyünk okostelefont a gyereknek tizennégy éves kor alatt, és tizenhat éves kor alatt ne legyen közösségi médiája.
