„Nem, nem és nem, / nem, nem bánok semmit sem!” ‒ énekelte 1960-ban Édith Piaf a francia televízióban. Néhány héttel később a koncertjén a dalt huszonkétszer tapsolták vissza. „Nem hiszek a megbánásban” ‒ jelentette ki Angelina Jolie, ahogy Bob Dylan és John Travolta is.
„A csapból is ez az üzenet folyik: felejtsd el a múltat, koncentrálj a jövőre! A megbánás csak mérget fecskendez a boldogság vérkeringésébe” ‒ írja A megbánásban rejlő erő című könyvében Daniel H. Pink amerikai író. Márpedig a megbánás, szemben például az elfojtással, egészséges. Ráadásul értékes is: hozzájárul a tisztánlátáshoz és a tanuláshoz ‒ folytatja a szerző. A túlzásba vitt megbánás, a folyamatos rágódás persze romboló hatású, de ha bölcsen kezeljük, jobb emberré tesz minket.
„Nem kételkedem azoknak az őszinteségében, akik azt állítják, semmit nem bántak meg. Inkább színészeknek tekintem őket, akik a szerepüket összekeverik a valósággal ‒ írja Pink. ‒ Gondoljunk csak Édith Piafra. Ha a negyvenhét évnyi földi pályafutását áttekintjük, tragédiák és szenvedések sorozata tárul a szemünk elé. Tizenhét évesen gyereket szült, de másokra bízta, és a kicsi még hároméves kora előtt meghalt. Felnőtt életében alkoholista, majd morfinista lett. A magánélete viharos volt. Nehezen képzelhető el, hogy Piaf a halálos ágyán elégedett lett volna a döntéseivel, főleg, hogy ezek vitték a sírba olyan fiatalon.”
– A megbánás hozzásegíthet a sikeres élethez, bár sokszor még önmagunk előtt is nehéz beismerni, hogy valamit rosszul gondoltunk vagy rosszul tettünk. Ugyanis erős a tévhit, hogy aki újratervez, visszalép, megbán valamit, az meghunyászkodik, és lejáratja magát, mert nem látta helyesen a dolgokat – mondja a Debreceni Egyetem Pszichológiai Intézetétől Molnárné dr. Kovács Judit. ‒ Ez szélsőséges esetben odáig vezethet, hogy valaki annyira fél a megbánástól, hogy dönteni se mer, inkább halogat. Kutatás igazolta, hogy a maximalista emberek többet rágódnak azon, jól döntöttek-e, főleg, ha sok lehetőségből választhattak.
Az, hogy ki mennyire hajlamos a megbánásra, összefügg az egészséges önkritikával. De számít a nevelés és a szocializáció is, hogy annak idején a szülők és a tanárok mennyire fogadták el a hibákat. A vallásosság szintén befolyásolhatja a megbánás mértékét, ráadásul összetett módon. Azok, akik bíznak a gondviselésben, és abban, hogy a nehézségek a javukat szolgálják, kevesebbet rágódnak azon, hogy másként is alakulhatott volna az életük. Ugyanakkor a keresztény tanítások miatt a mindennapi súrlódások, normasértések náluk nagyobb eséllyel vezethetnek bűntudathoz.
Kézenfekvőnek tűnne, hogy a korral és az egyre gazdagabb élettapasztalattal együtt elfogadóbbak leszünk a rossz döntéseinkkel szemben is, de Molnárné dr. Kovács Judit szerint a megbánás kérdése ennél jóval összetettebb.
– A fejlődéslélektan azt mondja, ahogy haladunk az életkorban, egyre nőnek a különbségek az emberek között, és ez különösképpen igaz az idősebbekre. Vannak, akik kiteljesednek, az életükre egységes egészként tekintenek, békére és harmóniára lelnek. Ők nyilván nem emésztik magukat a múlt miatt – magyarázza a szakértő. – De ha valaki nem találja meg ezt az integritását, akkor folyamatosan ostorozza magát, hogy ha korábban másként döntött volna, sokkal jobb lenne minden.
A megbánás érdekes esete még az is, amikor valaki például azért rágódik, mert jóhiszemű volt, és becsapták.
‒ Utólag könnyen okos az ember, később haragudhatunk magunkra, hogy végig előttünk hevertek az árulkodó jelek, észre kellett volna vennünk őket. De ez legtöbbször csak illúzió. Valójában előretekintve sokkal kevesebb dolgot látunk, mint ahogy azt később feltételezzük ‒ mondja a szakember.
‒ Márpedig egy döntést mindig a választás pillanatában rendelkezésre álló információkhoz képest kell megítélni, hiszen nem látunk a jövőbe. Ez akár fel is szabadíthatna minket a tökéletes döntés kényszere alól.
Válasz mindenkinek
„1990-ben Johnny Depp eljegyezte Winona Rydert, majd a jobb vállára tetováltatta: »Winona mindörökké«. Három év múlva, ami a hollywoodi normák szerint valóban felér az örökkévalósággal, szakítottak, Johnny pedig javított egy picit a tetováláson. Ma a vállán az szerepel: »Wino mindörökké« (amit így már a borhoz fűződő ragaszkodásként is lehet értelmezni – a szerk.).” Ezzel indítja TED-előadását Kathryn Schulz, aki a tévedés szabadságáról könyvet is írt. „Nos, akárcsak Johnny Deppnek, nekem is van tetoválásom – folytatja Schultz. – Először a húszas éveimben gondoltam arra, hogy csináltatok egyet, de szándékosan vártam vele sokáig, mert mint tudjuk, a legtöbben, akik túl fiatalon varratnak magukra valamit, harmincéves korukra megbánják. Velem nem ez történt. Én az iránytűs tetoválásomat huszonkilenc évesen szereztem, és azonnal, ahogy kiléptem a szalonból, már meg is bántam. Összeomlottam. Az egész azért döbbentett meg, mert addig büszke voltam arra, hogy semmit se bánok meg.”
Utána egy idézettel folytatja: „Minek nincs orvossága: kár azon / Aggódni. A mi megtörtént: megtörtént!” Elsőre bölcs gondolatnak tűnik, ám a képet árnyalja, hogy Shakespeare Lady Macbethtel mondatja ezt akkor, amikor a nő a férjét éppen királygyilkosságra bátorítja. Az előadó ezzel a példával szemlélteti, hogy aki képtelen a megbánásra, szociopata.
Kathryn Schulz szerint a megbánásnak két összetevője van: a döntés, illetve az a kép, hogy a jelen helyzetünk boldogabb lehetne, ha a múltban valamit másként csináltunk volna. És minél életszerűbb az elképzelt alternatíva, annál erősebb a bánkódás. Ha a reptér felé dugóba szorulunk, és lekéssük a gépet, jobban megvisel minket, ha három perccel az érkezésünk előtt zárták be a kaput, mint ha húsz percet csúszunk. „Ha csak három percet késünk, fájdalmasan könnyű elképzelni, hogy más döntésekkel még odaérhettünk volna. Hogy a hídon kellett volna mennünk, nem az alagúton át, vagy hogy azon a sárgán még áthajthattunk volna” – magyarázza az előadó.
Néha elég egyetlen figyelmetlenség is. Schulz „automata megbánásgenerátornak” hívja például a levelezőrendszerek „Válasz mindenkinek” gombját. Ha véletlenül annak is elküldjük az üzenetet, akinek nagyon nem kellene, megsemmisíthetünk vele egy kapcsolatot, vagy szerezhetünk magunknak egy kellemetlen napot a munkahelyen. „És ez még nem is áll közel az élet igazán mély drámáihoz ‒ mondja. ‒ Hozhatunk olyan döntéseket is, amelyeknek visszavonhatatlan és szörnyű következményei lesznek mások egészségére, boldogságára, megélhetésére, vagy legrosszabb esetben az életükre.”
Kathryn Schulz szerint abban, hogy a megbánással, a bűntudattal együtt élhessünk, sokat segíthet a humor: ha tudunk magunkon nevetni, akkor a negatív tapasztalatot pozitívval köthetjük össze. Az előadását azzal zárja, hogy bár először leszedette volna, végül meghagyta a tetoválását. Arra emlékezteti, hogy meg kell bocsátanunk magunknak, ha hibáztunk.
– Nehéz olyan tanácsot adni, ami minden helyzetben hasznos – mondja Molnárné dr. Kovács Judit. – Mégis, ha valaki felismeri annak az igazságát, hogy annál, hogy honnan jövünk, még fontosabb az, hogy hová tartunk, akkor jó eséllyel kevesebbet rágódik a megtörtént hibákon (ami testi-lelki értelemben is megterhelő), és figyelmét inkább arra tudja fordítani, hogyan korrigálhatná a helyrehozható hibákat, vagy ha azt már nem lehet, akkor levonhatja a tanulságokat, és legközelebb hasznosíthatja őket. Vagy bocsánatot kérhet. Mindazonáltal, ha valakit erősen terhel a rágódás-bánkódás, az azzal való megküzdéshez érdemes és ajánlatos is szakembertől segítséget kérnie.
Kövesd a NőkLapja.hu-t a Google hírekben!