Már korábban foglalkoztam az időben való lefekvéssel, az alvásnak az idegrendszert legjobban érlelő, az életérzést is meghatározó fontosságával. Az alvás kapcsán sokan írják: a gyerek fél a sötétségtől. Sötétben nem is képes elaludni. Mások panaszolják, hogy óvodásuknak majdnem nappali fény kell, hogy hajlandó legyen a szobájában megmaradni. 

Az ilyen panaszok nyomán sok esetben kiderül, hogy még a tizenegy-két évesek is együtt alszanak vagy mindkét, vagy egyik, vagy másik szülővel. A felváltva alvás is gyakori a családok életében.

Mit tagadjuk, a gyereket egyedül nevelő szülő maga is megszenvedve az egyedül maradást, szívesen osztja meg az éjszakát a gyerekével, gyerekeivel. Ez így rendjén is van. Egy ideig. De hosszabb távon – ha ez fáj is mindkét félnek – lassan a saját szobájukba kell terelni a gyerekeket. A mentálhigiéniai gyakorlatban látjuk, hogy ez a közös alvás a későbbiekben zavarja, késlelteti a „felfelé növekedést”, az egészséges függetlenedést, a jó értelemben vett felnövést.

A mai gyerekek rettenetesen sok ismerethez jutnak hozzá. Ez egyrészt jó dolog. De idő, adagolás és fokozatosság hiányában ez a tudás érzelmileg nincs
a helyére téve. Más szavakkal: nem teljesen megértett, nem teljesen megemésztett élmények, ismeretanyagok maradnak a gyerek agyában, de főleg a lelkében. Átbeszélés nélkül, sokszor nyomasztóan.