Éva, drága, magyarázd meg, kérlek, miként lehet, hogy sok olyan embert ismertem, akit te fotóztál, és mégsem a személyes emlékeim rögzültek bennem róluk, hanem a te fényképeiden látottak.

Nagyon hízelgő, amit mondasz, mert ez azt jelenti, hogy amit megfotografálok, amit elmondok valakiről, azzal egyetértesz, igaznak, lényegbe vágónak érzel. Te leülsz, és megírod, amilyennek te látod, én pedig megkeresem az egyéniségének azt a pillanatát, ami igazán ő, amikor nincs álarc, amikor a pőre valóság van előttem. Meggyőződésem, hogy mindegyikünkben minimum két ember lakik. Az egyik a külvilágnak szól, hogy „ha azt akarjátok, hogy ilyen legyek, akkor tessék, ilyen is vagyok”.

De ez nem okvetlenül esik egybe azzal, amit én magamról gondolok, érzek. A kettő között azonban jó esetben van némi átmenet, amikor adódik egy pici rés, amelyen keresztül bele lehet – olykor csak pillanatokra – látni a másik valódi egyéniségébe, lényegébe. És aztán meg is engedi, hogy elkezdjem bontogatni azt a pici rést. Biztos ismered Anna Seghers A hetedik kereszt című regényét. Nos, nekünk nem a kereszteket, hanem a lélek fátylait kell lefejteni. Néha megy, néha nem megy. Néha eljutok három-négy fátyolig, de tovább nem. És aztán van a világ legegyszerűbb dolga, amikor ott van velem szemben a csupasz ember. Ez millió dologtól függ.

Fordult már elő, hogy akit fotóztál, annak nem tetszett az a kép, amilyennek mutattad? Hogy azt kérte, ne jelenjen meg?

Velem még nem. Az előfordult, hogy harcolnom kellett egy képért. Mindenkinek van egy elképzelése önmagáról. Ha ez nem találkozik azzal a vízióval, amit én láttam, akkor nagyon nehéz a dolgom. Ez az önértékelés akár pozitív, akár negatív értelemben rányomja a bélyegét a fotós és alanyának kapcsolatára. Mert ha nagyon szép, akkor rá kell vennem, hogy merjen csúnya lenni. Ha nem annyira szép, akkor is el kell hitetnem vele, hogy az, és meg kell mutatnom, hogy hol rejti lényének szépségét. Mert van egy képünk, egy arcunk, de hogy emögött mi van – na, ezt megtalálni a kettőnk feladata.

És ez neked egy skalp, ha sikerül telibe kapnod?

Már nem. Az az ötvenes években volt. Nagyon sokat jelentett számomra, hogy lassan elfogadtak. Hogy az arányok megváltoztak. Nehéz volt elhinnem.

Ruttkai Éva és Latinovits Zoltán 1971-ben, kezükben közös szerepélményük, a Rómeó és Júlia emlékfotójával

És mikor érezted azt, hogy na, itt van a pillanat? Amikor már nem neked volt megtiszteltetés, hanem a másiknak?

Akkor, amikor elkezdtek nagyon sokan megismerni. Amikor odajöttek a színházi premieren, hogy „szia, te is itt vagy?”. Amikor egyre több ember lett a vonzáskörzetemben.

Kapcsolódó: „Mindenkiben kutatom a nagybetűvel írt embert” – Keleti Éva fotográfus élete 5 mérföldkövéről mesél

Hány barátod van közöttük?

Tizenöt-húsz ember, akikkel igazi baráti kapcsolatom van. Ugyanakkor rengeteget köszönhetek az ellenségeimnek is. Ha van ellenséged, riválisod, akkor van miért harcolni.

Te harcos vagy?

Én nagyon harcos vagyok. A zsigereimben hordom ezt. A nagybátyám volt Kabos Endre. Biztosan ismered…

Minden idők egyik legnagyobb vívója volt, Horthy rajongója, aki megkapta a felmentést a zsidótörvények alól, nem vitték el, és a sorsa mégis utolérte: a Margit híd felrobbantásakor halt meg.

Igen. És mivel a testét nem találták meg a híd roncsai között, nagymamám meg volt győződve, hogy él, csak az eszméletét vesztette el, és ha magához tér, akkor hazajön. Haláláig ott ült, ahol te most, a bejárati ajtónak fordított fotelben, és várta, hogy mikor lép be Bandi. Várta haza a fiát…

Éva, drága, mindazok a szörnyűséges és euforikus élmények, amelyeket megéltél az elmúlt kilencven évben, szerinted mennyire alakítottak téged?

Most az emberi mivoltomat kérdezed?

Elválik a kettő? Az emberi és az alkotói?

Igen. Azt, hogy mi érdekel, hogy mi az, amit én kerestem, vagy mi az, amit szerettem volna megörökíteni, abban elválik. Az alkotás az már nem válik el, mert az az én belső késztetésem. Nézd, nekem nagyon furcsa életem volt, sok külső vihar tombolt körülöttem. 1944-ben kezdődött: Újlaki Téglagyár, elhurcolás, az onnan való megmenekülés, majd a Pannónia utcai zsidó ház. Édesapám testvérét a másik épületből lőtték be a Dunába. És ez az egész talán egy év alatt történt.

Ez belém plántált egy állandó félelmet vagy egy állandó tartást, hogy felkészült legyek, hogy bármelyik pillanatban megtörténhet bármi. Aztán, ugye, jött a felszabadulás. Akkor kerültem a Veres Pálné utcai gimnáziumba, ahol meg kellett küzdenem azért, hogy beilleszkedjek az úrilányok közé. Bölcsész akartam lenni, de nem vettek fel. Beleszerettem valakibe, akkor mindenáron geológus akartam lenni. Az egyetemen előre beiskoláztak minket, engem a Forte-gyárra próbáltak rávenni. Akkor mondtam, hogy hova kéne mennem fotográfiát tanulni, mert nem elég tudni alapanyagot gyártani.

Na, itt változott meg az életem. Mert valami mérhetetlen szerencsével kerültem a Magyar Fotóhoz. Előtte egy pár hónappal államosították a nagy fotósokat, közéjük kerültem, és elhatározták, hogy megtanítanak fotografálni. Nehéz volt beleolvadni ebbe a közegbe, de csodálatos volt.

Szerinted melyik volt az első, igazán önálló fotód?

Egy szabadtéri tornaórán bemutatót tartott a tornatanárnő, aki egyben olimpiai bajnok volt, és ugrott egyet. Abban az ugrásban benne volt az én összes jövendőbeli balettképem. És mikor elkezdték azt mondani körülöttem, hogy hú, de jó, akkor azt gondoltam, hogy érdemes itt maradnom, ha ez ilyen egyszerű. Csak meg kell nyomni, és hú, de jó kép lett belőle. Ez olyan ’52-ben volt.

És tényleg csak ennyi, hogy meg kell nyomni?

Hogyha jó pillanatban nyomod meg, akkor csak ennyi. És jó helyről, jó személyről, jó mondanivalóval. Érdekes dolog a fotó, meg kell tanulni, mint egy szakmát. Tudni kell róla mindent. Azért, hogy amikor dolgozol, mindezt elfelejthesd. De meg kell mondanom, hogy a fotónál a szerencse az majdnem ötvenszázalékos. A legjobb fotómnak elismert Extázis című könyvképem – ez a fekete nő a fehér fátylakkal – a véletlen műve, mert legalább fele részben annak köszönhető, hogy akkor ott voltam, olyan felszerelést kaptam, olyan állapotba hoztam magam, és akkor exponáltam, amikor kellett. Tehát mind a ketten kellünk hozzá. Ha ő nem táncol úgy, ahogy táncol, én nem vagyok egy olyan felzaklatott állapotban, mint amilyenben voltam, akkor nincs ez a kép.

Díjnyertes, talán a legismertebb alkotása: Extázis (1974)

Volt olyan, akit nagyon szerettél volna fényképezni?

Akit szerettem volna, azt lefotózhattam. Soha senki nem utasított vissza. Volt olyan, hogy nekem nem volt kedvem hozzá, de mindig csináltam. Mert nem mindenkit szeretek egyformán. Hát ez egy természetes dolog. És van olyan, akit egyáltalán nem szeretek, és mégis fotografálni kell. De vannak találkozások, amiket nem lehet elfelejteni, és csak nekem van meg, mert én voltam ott. Tehát most nem a kép a lényeg, hanem a szituáció, az érzelem. Ruttkai Éváékhoz beköltöztem. Gobbi Hildát is imádtam. Meghatározó pontjai voltak az életemnek. Aztán Pécsi Sándor, Márkus Laci, Darvas Iván, akit még börtönbe vonulása előtt fényképeztem, és mindent engedett…

Olyan érdekes, amikor fotós lettél, nyilván fogalmad sem volt arról, hogy majd mi fog várni rád…

Hogyha nekem valaki ezt mondja, akkor még ki se nevetem, még addig se jutok el. És tudod, mivel nagyon nem szerettek, az olyan célt adott, hogy én majd megmutatom. Ha nem sikerült volna megmutatnom, fogalmam sincs, hogyan alakul a továbbiakban az életem, sorsom, hogy mit csináltam, mi lettem volna. Engem kifejezetten dühít, hogy rám ragadt a fotó nagyasszonya címke. Túrót vagyok én az! Én ugyanolyan ember vagyok, mint a többi, ugyanolyan gondokkal, örömökkel. 

Megmondom őszintén, hogy amikor újra elkezdtem fotografálni, bennem olyan izgalom volt, hogy azt el sem tudom mondani. Mintha akkor láttam volna életemben először fényképezőgépet. Törőcsik Mari volt a legelső modellem, mert azt gondoltam, hogy ha vele meg tudom azt csinálni, amit akarok, akkor a többiekkel is megy. És abban a pillanatban, hogy kiszálltam a kocsiból, és ránéztem Marira, nem telt el az a harminc év, ami közte volt. Ott folytattuk, hogy „szia, na mi van?”. Ez azért nagyon beleég az emberbe.

Megkérdezhetem, hogy miért volt az a kihagyás?

Nagyon beteg volt a férjem. Hosszú ideig, több mint tíz évig voltam otthon. Akkor rájöttem arra, hogy vagy dolgozom, és utána rohanok haza, hogy mi van vele, vagy alapvetően otthon vagyok. Domján Edit jutott eszembe. Ő már főiskolás korában azt mondta, hogy nem akar megöregedni, negyven évnél tovább semmiképpen sem akar élni. És amikor öngyilkos lett, azt gondoltam, ha ő képes volt eldobni az életét egy általa gondolt eszméért, akkor miért ne tudnám az életemet más módon, fényképezés nélkül folytatni. És letettem a gépet.

Nagyon nehéz volt, mert nem tudtam mit csinálni. Próbálkoztam mindennel, olvasás, tévénézés, segítés… Ültem a szobában, és elővettem a telefonomat, elkezdtem a semmit fotografálni – egy ráncot a paplanon, az árnyékot egy függönydarabon. Később értesültem, hogy az egykori fotóim még mindig benne vannak a köztudatban, több kiállításon is sikert arattak. Gondoltam, kipróbálom, hogy még mindig tudnám-e a kihagyás dacára újból csinálni. Akkor viszont, ahogy említettem, arra gondoltam, a legnehezebb alanynál próbálom ki magam. Így lett a befutó Törőcsik Mari.

Hiányzott a fényképezés?

Őszinte leszek, nem.

A munka vagy a munka eredménye?

A munka abszolút nem hiányzott, a munka eredménye azért igen. A légkör hiányzott. De nekem akkor az volt fontos, hogy ameddig lehet, a férjemet emberi körülmények között lássam. Amikor elkezdtem később fotografálni, akkor azzal az érzéssel vágtam bele újra, hogy mit hagytam ki. Akit csak felhívtam, mind azt mondta, hogy „boldogan, mikor?”. Nem kaptam semmiféle visszautasítást. Most megpróbálok egy újabb etapot, de ez sok mindentől függ. Szörnyű a világ, a háború, és ki tudja, hogy még mi kopogtat itt az ajtón. Az ember nagyon meggondolja, mibe fog bele.

Lehet, hogy éppen azért kell, mert van ez a sok szörnyűség. Egy jó emberi arc, egy jó pillantás sokunknak ad valamit, nem?

Ez az orosz–ukrán konfliktus nagyon megérintett. Megcsapott. Minden hangra, minden fotóra, minden szirénaszóra valami visszhangzik bennem, mert ezt én már hallottam. Ezt én már láttam, ezt már megéltem. Egyáltalán semmiben nem vagyok biztos, mert minden megtörtént, megtörténhet és meg fog történni, mert ennél kiszámíthatatlanabb életkörülmények között, azt hiszem, a világ még nem volt. Az okoz örömet, hogy van hét dédunokám. Nekik szeretnék hagyni valamit, ami akkor is él és hat talán, ha már én nem leszek.

Miért fontos neked a maradandóság?

Mind gyakrabban gondolok arra, hogy jó lenne, ha valami maradna utánam. Ha száz év múlva majd valamelyik déd- vagy ükunokám azt mondja, hogy az én dédnagymamám volt a Keleti Éva, akkor azt mondják majd, hogy ja, róla már hallottunk, és nem azt kérdik, hogy ő meg kicsoda. De ez inkább gyarló hiúság a részemről, azt hiszem.

Portréfotó: Körmendi Imre