Együtt lakás vagy közösségi lakhatás? Cohousing vagy kényszerlakótársak?

Nevezzük akárhogy, másokkal együtt lakni kényszer. Vagy mégsem?

Amikor a Jóbarátok című sorozatot elkezdték itthon is játszani, én még eléggé gyerek voltam, de igen mély nyomot hagyott bennem, hogy ebben a sorozatban felnőtt emberek egy lakásban laktak. Nem ismertem ugyanis olyan felnőtteket, akik nem úgy laktak volna együtt, hogy nem alkotnak családot. Mindenki saját lakásban vagy házban élt, ahol együtt éltek vagy a saját gyerekeikkel, vagy néhányan (persze ez is furcsának tűnt, mert szüleim nem úgy éltek), saját szüleikkel. Na de az, hogy barátok együtt lakjanak! Csupa öröm és kacagás! Olyan varázslatosnak tűnt, annyira menőnek és felnőttnek, hogy elhatároztam, én is így akarok majd lakni! Aztán amikor egyetemre kerültem Budapestre, végre megtapasztalhattam az együttlakás minden szépségét és felnőttségét, majd nem kellett hozzá sok idő, hogy arra vágyjak, ez a szuper időszak inkább már csak emlék legyen és nosztalgiával tekinthessek rá a lakásból, amelyben egyedül, esetleg választottammal éldegélek, ahol csak én/mi vagyunk, a lakásban, ami csak a miénk, ahová el tudok vonulni magányosan. Na és itt ütött hiba a gépezetbe.
Hiszen a modell, amit az előttem járó generációknál láttam, ti. hogy a gyerekek nagyok lesznek, aztán fiatal felnőttek, majd nagyon felnőttek, ekkor összeköltöznek, házasságot kötnek, saját lakást vesznek vagy építkeznek, de mindenesetre szerelmükkel élnek, majd gyerekeik születnek – na ez a generációm tagjainál kimaradt. Az ismerősi körömben alig páran követték (persze ők is jó pár év csúszással) a mintát, de a többiek, mi, fényévekre voltunk attól, amiről azt gondoltuk gyerekként, hogy az élet normális rendje. Azóta már tudjuk, hogy igazából nincs olyan, hogy normális, vagyis minden korszak megteremti a maga normálisát. Azt is tudjuk, persze, miért van mindez: a fiatalok egyre hosszabb ideig tanulnak, kitolódnak az életszakaszok.

A gazdasági válságok hatására a mai fiataloknak sokkal kevesebb lehetősége van, mint az előttük járóknak, amit a folyamatos gazdasági bizonytalanság és a fojtogató nepotizmus szinte elviselhetetlenné tesznek, olyannyira, hogy kortársaim tömegesen hagyták és hagyják el az országot (már amikor el lehet hagyni), akik pedig itt maradtak, a külföldre költözöttek bérének töredékéért dolgoznak, amiből nemhogy saját lakásra vagy házra, de sok esetben saját albérletre is alig telik.

Nem meglepő módon mindez ahhoz vezet, hogy addig halogatják a házasságot és a gyerekvállalást, amíg csak lehet (mondván: „mégis miből?”), így az amúgy is kitolódott fiatalkoruk még kijjebb tolódik. Én szerencsés helyzetben vagyok – még bőven az egyetemi éveimet tapostam, amikor beköltözhettem a családom lakásába húgommal (aki aztán nem sok évvel később össze is bútorozott a fiújával, majd el is költöztek az országból), de mivel még így is volt egy plusz szoba, nekünk pedig egyetemistaként igen kevés pénzünk volt, kellett lakótárs, így hiába éltem saját lakásban, mégis lakóközösségben maradtam. Teltek múltak az évek. Húgom tehát elköltözött, és körülöttem pedig folyamatosan cserélődtek az emberek. Eleinte hárman koptattuk a Dohány utcai nagypolgári lakás régi parkettáját, aztán amikor elkezdtem rendesen dolgozni, már csak egy lakótársam volt (újságíró gyakornokként nem is álmodhattam róla, hogy egyedül fenn tudom tartani az ingatlant, amire pedig lakbért nem is kellett fizetnem). És ez a kétfős leosztás maradt is. Volt ugyan hosszú párkapcsolatom, laktam kicsit külföldön is, töltöttem hónapokat a világnak különböző helyein, de a Dohány utcai lakás mindig az origó maradt.

De most tényleg, mi ez a cohousing?

34 éves lettem, mire először egyedül laktam, de ez nem tartott sokáig, mert aztán megismertem valakit és már együtt lakjuk, párként, ahogy azt elvileg kellene. Viszont meddig maradtam volna egyedül? Egy Coviddal súlyosbítva egészen biztos, hogy nem sokáig, és most biztos, hogy újra lakótársam lenne. Amolyan cohousingban élnénk, vagy ahogy felénk mondták, lakótársként. A cohousing egyébként nem teljesen a klasszikus lakótársi kapcsolatot jelenti, hogy mi is ez pontosan, hogyan élik meg itthon a közösségi lakhatást választó harmincasok, arról Hulej Emese e heti riportjában olvashatsz. „Bécsben, Berlinben és sok más nyugat-európai városban már ismert és kedvelt lakhatási forma a cohousing, ahol nem a családi, baráti, érzelmi kapcsolat mentén szerveződnek egymás mellé a lakók – írja a cikk, ahogyan azt is, hogy az anyagi szempont nem mellékes. Hát igen, Európában mindenhol olyan magasak az albérletárak, hogy ha az ember kellemes környezetben akar élni, akkor az anyagilag igen megterheli, ezért aztán nem meglepő jelenség, hogy többen (főleg egyedülállók) vesznek ki egy-egy házat vagy nagyobb lakást., vagy ahol ténylegesen létezik ilyen, a cohousing megoldást választják. A GKI Gazdaságkutató Zrt. által tavaly készített tanulmánya szerint

míg 2011-ben még csak a háztartások 10%-ának, addig 2017-re már a háztartások 60%-nak jelentett volna túlzott megterhelést egy albérlet kifizetése.

A koronavírus miatti recesszió és az Airbnb-piac szinte nullává redukálódása ezen most változtatott, lejjebb mentek az albérletárak, de mivel ezzel párhuzamosan sokak bére is csökkent, vagy éppen ideiglenesen meg is szűnt, nem várható, hogy a helyzet jobbá válna. A cohousing eredetileg egyébként társadalmi válasz egy olyan problémára, amely a sérülékenyebb csoportokat érinti: válasz a fiatalok vagy az idősek lakhatási nehézségeire. A rendszer Dániában született a hatvanas években, a különböző építészeti megoldásokat ötvözi a közösségi élet, az együttműködés és a megosztott tulajdon elvével.

A cohousingban az egyének egy csoportja összefog és közösségként él egy saját maguk által irányított közös projektben. A csoport igényei szerint alakítják ki a tereket, önálló lakrészekkel, amelyek mellett közös használatban lévő helyiségek vannak (például konyha, étkező, fürdőszoba, zöldterületek).

Ezen felül megosztják az alapvető szolgáltatásokat, például a takarítást, a kertészkedést, és ha van, akkor a gyermekgondozást is. Jobb helyeken ez külön lakásokat, házakat jelent, amelyekhez közös tér tartozik és a középosztály számára jelentenek alternatívát, olyasfélét, amellyel a városba tudják varázsolni a vidéki települések közösségi jellegét. Azért a középosztály „bulija” ez, mert az önszerveződési képesség, a tudatosság és a fenntarthatósági szempontok náluk kaphatnak nagyobb szerepet, és ezért vagyok én szkeptikus: itthon meglátásom szerint ezek a szempontok, tulajdonságok gyengébb motiváló erők, mint a konkrét lakhatási problémák kijózanító realitása. Elméletileg jó megoldás lehet a cohousing akkor, amikor a szociális krízisben élők és a lakhatási gondokkal küzdők száma egyre nő, hiszen számukra átmeneti vagy tartós megoldást jelenthet a közösségi lakóforma. A csavar azonban ott van, hogy ma egy munkaképességének csúcsán, ereje teljében levő harmincas kényszerül az efféle lakhatásra. Innentől pedig ez nem valami menő megoldás lesz, hanem szomorú társadalmi jelenség.

Lehet ezt jól csinálni

Persze létezik már Magyarországon is olyan szerveződés, amely azért jött létre, hogy itthon is klasszikus cohousingok működhessenek. A CoHousing Budapest csapata például egy olyan világot képzel el, ahol a magyarországi nagyvárosokban a lakhatás alapvető megteremtésében és mindennapjaiban magukat és egymást támogató közösségek vannak jelen. „Azt gondoljuk, hogy a nagyvárosokban élőknek rá kell ébredniük arra, hogy a megosztáshoz kötődő közösségi alapú lakhatási forma egy jól működő alternatíva. Ez vezet majd ahhoz, hogy egyre többen lakjanak közösségi társasházakban (angolul: cohousing), vagyis egy önmagát függetlenül működtető közösségben.” Ehhez azonban, mint írják, és amint az eredeti modell is megkívánja, tudatos tervezés kell már az ingatlan kialakításánál is. (Ilyen, itthon működő közösségeket egyébként be is mutat az oldal.) Ha ez minél több helyen megvalósulna, az valóban egy fokkal kívánatosabbá tehetné ezt a lakhatási formát, sőt, valójában nem is lenne rossz, ha a lakásomból átslattyoghatnék egy közösségi térbe, ahol a jó fej szomszédaimmal kávézhatnánk vagy éppen koccinthatnánk egyet, miután este 11-kor bezárnak a vendéglátóipari egységek. Szóval nem mondom, hogy ez nem jó ötlet: elvégre a szabadságunk már megvan, most talán itt az ideje visszatalálni a közösségekbe.

Ha tetszett a cikk, regisztrálj, hogy hozzáférj az előfizetői tartalmainkhoz is!

(Kiemelt kép: Getty Images)

 

Tudtad, hogy a legtöbb cikkünk fizetőkapu mögött van?

Regisztrálj, és nézz meg
5 előfizetői tartalmat
ingyen!