Szomorú vagyok, mert elmarad a családi találkozó, amelyet a szüleim házassági évfordulója kapcsán minden évben megrendezünk. Hiányoznak a testvéreim, apám nevetése, anyukám süteményei, örömük az unokáik láttán, az ölelések, az otthoni energia, amely engem mindig hónapokra feltölt. Most ébredek csak rá, mennyire szerencsés vagyok, hogy számomra ez még megadatik. Hogy egyben a család, és mindenki odasereglik az ünnepekre. Eddig természetesnek tűnt mindez, most, hogy megfoszt tőle a járvány, tanulom meg értékelni. És a barátnős találkozók is hiányoznak, meg a koncertek, a színházak, a bulik… Mekkora öröm lesz, ha újra társadalmi életet élhetünk! Tudom, vannak magányos fajták, akik jól érzik magukat ebben a bezártságban. Én mégis úgy vélem, valahol nem természetes ez. Az ember társas lény. Akkor boldog, ha örömét, bánatát, élményeit megoszthatja másokkal. Ez a kütyüs, virtuális világ tévedés! Remélem, ezt lassan mindenki megérti majd, és fordulni kezd a világ. Hiszen miért is haladnánk a lelki szükségleteinkkel szemben?
Én például, ha agyonütnek, se tudom megszokni, hogy nem élőben veszem fel az interjúkat. Skype-on beszélgetni nem ugyanaz. Elveszik a tekintet mélyén a szomorúság vagy épp a derű, a kezek árulkodó játéka, az önkéntelen mimika, a homlokot időnként beárnyékoló felhő. Így minden kicsit steril lesz, inkább csak sejtés, semmi nem kézzelfogható. Hogy cserébe időt spórolunk meg? És ugyan mit kezdünk az így felszabaduló idővel? Újabb munkára, teljesítményre fordítjuk. New Yorkban állítólag az emberek már napi 15-16 órát dolgoznak, saját maguk rabszolgái lettek. Múltkor olvastam egy nemzetközi felmérést, ami arról szólt, hogy a munkahelyeken valójában igen kevés idő telik el hatékony munkával, a többi kávézás, csevegés, telefonálás. Na és? – kérdem én. A diákok dolga se csupán az az iskolában, hogy a fejükbe töltsék a tananyagot. A másik oka, hogy oda járnak, hogy megtanuljanak közösségben élni, másokhoz alkalmazkodni, tapasztalatokat szerezni, barátságokat kötni. Belegondolni is rossz, mi lenne, ha évekig otthon kéne tanulniuk a járvány miatt. A végén bamba tekintetű kis robotok kerülnének elő a lakások mélyéből, mint valami rossz sci-fiben, akik a közösségi oldalakon zrikálják egymást, és fogalmuk sincs, hogyan köthetnének valódi kapcsolatokat. Brrr!
De elkalandoztam a családi találkozótól. Nagyon remélem, hogy jövőre már megtarthatjuk, vagy legalább karácsonykor összejöhetünk a testvéreimmel, különben… De nem szeretnék negatív jövőképet festeni. Csak arra szerettem volna figyelmeztetni, hogy ne veszítsük el egymást. Hiszen a tudományos-fantasztikus filmek is mindig úgy végződnek, hogy az egyik kis szkafanderes talál egy rést, és azon át kimenekül a színes-szagos valóságba. Úgy legyen!