Ahogyan az én életem szinte véletlenül alakult úgy, hogy anya lettem, úgy másoké ezer millió más esetlegesség miatt alakulhat úgy, hogy nem lesznek anyák.

A címbeli kérdés persze beugratós, hiszen a technikai része egyértelmű, kár is ragozni. Azért, mert biológiailag abba a korba értem, mert megfogant és világra jött mindkettő. Hogy készen álltam-e rá, abban nem vagyok száz százalékig biztos. Hogy megbántam-e, arra egyértelmű nem a válaszom. Hogy engem miként formált át, és hogy mi ez a gyerekes-gyerektelen felosztás a nők között – na arra kell a kifejtős válasz.
Kessel Krisztina írta meg múlt héten őszinte véleménycikkében, hogy miért nem vállal gyereket. Gyerekesként is nagyon megörültem ennek, mert azt gondoltam: végre itt az alkalom, hogy beszéljünk, írjunk, gondolkodjunk közösen valamiről, amiről olyan nehéz. Pedig ahogyan a hivatkozott cikk is pontosan megfogalmazza: esetlegességről van szó és erre húzunk fel szinte áthidalhatatlan ideológiai törésvonalat. És mintha ez a törésvonal mindegyiknél erősebben osztaná meg a nőket – gyermekvállalók és gyermektelenek között sokszor áthidalhatatlan a szakadék. Tudom, hogy sok barátnőm számára megszűntem létezni, mióta anya lettem, és sokszor beleszaladtam én is olyan helyzetekbe, amikor nem vettem észre, hogy gyermektelen barátnőmnek, kolléganőmnek már a gyerekeim emlegetése (pedig ügyelni szoktam rá, hogy ne vigyem túlzásba), vagy a kisgyerekes nehézségek fejtegetése rosszul esett, hiszen ebből szándékom ellenére azt szűrhették le, hogy alábecsülöm az ő nehézségeiket.

Azt érezhették, hogy anyaságom tényétől a szenvedések hierarchiájában előkelőbb helyet foglalok el, és így nem is érdekelnek az ő problémáik, ami természetesen nem igaz, de lejöhetett így.

Természetesen fordított helyzetnek is voltam alanya nem egyszer: folyton a gyerekeiért rohanó szülőként hallgattam végig a felháborodott beszélgetéseket, amik arról szóltak, hogy a gyerekeseknek miért lehet hamarabb felállni a munkától, a gyerektelenek meg üljenek ott estig, hogy miért mindig a gyerektelenek kapják az ünnepi ügyeleti napokat, vagy az olyan szemrehányásokat, hogy „azért mert maga anya azt hiszi, hogy bármit megtehet”? (Utóbbi kérdést egy hölgy akkor szegezte nekem, amikor a két és féléves gyerekem nagy sebességgel elbiciklizett előtte – tehát a hunyó nem is én voltam, hanem a gyerek, de hát ez is a csomag része, tompítani és felfogni a sok pofont, amit a gyereknek szán az élet.)

Itt van tehát az első – nyelvi – nehézség. Hogyan beszéljünk gyerekvállalásról gyermekteleneknek? Gyermektelenségről gyerekeseknek?

Kell-e egyáltalán beszélni róla vagy itt van az a pont, amikor el kell fogadnunk, hogy a szakadék áthidalhatatlan és nem érthetjük meg egymást?
Egy azonban biztos, hogy mind a gyerekes, mind a gyermektelen nőkre olyan káros előítéletek ragadtak, amelyek szinte lehetetlenné teszik a köztünk bizonyos szempontból természetszerű távolság áthidalását. Mert mindenki önző, karrierista, véres szájú feminista, férfigyűlölő kékharisnya, aki nem vállal gyereket, sőt, addig nem is nő igazából. És mindenki szerencsétlen, önfeláldozó, mártír, rabszolga, anyagép, aki igen. Sőt, erre tesz még rá egy lapáttal a családbarát kampány is, azt a frusztráló érzést ültetve el sokakba, hogy csak akkor számítasz, ha szültél, ami akárhogy is nézzük, egyszerűen nincs így. Az ember önértékén számít. És nem biztos, hogy mindenkinek való a szülőség, elég, ha végigtekintünk sok megnyomorított gyermeklelken, vagy a mi generációnk gyermeklelkén, amelyik még a kötődő nevelést hírből sem ismerő, tekintélyelvű vagy legalábbis rideg szülői mintát sínyli.
Viszont, hogy őszinte legyek, én sem tudtam, hogy való-e nekem, amikor megtudtam, hogy jön az első. Valószínűleg egyáltalán nem álltam készen, túl fiatal voltam, a körülményeink egyáltalán nem voltak rendezettek, és sokkal hosszabb listát tudtam volna írni arról, hogy miért ne, mint arról, hogy miért igen. De egyvalami felülírt mindent:

azt gondoltam, hogy ha ez a gyerek jönni akar, akkor nekem készen kell állnom arra, hogy fogadjam.

Aztán a többit majd együtt kitaláljuk. Engem szerintem jobban formált az anyaság az első években, mint én a gyereket. Láthatatlannak hitt anyasebeim gyógyultak meg attól, hogy úgy próbáltam szeretni, ahogy engem nem tudtak. És már ez, hogy a gyerekkel töltött minőségi idő, a szeretgetésük sebeket gyógyít, olyan tényező, ami miatt azt gondolom, megérte. Nem anyagilag, nem is energiabefektetés szempontjából, hanem azért, mert úgy érzem, hogy jobb ember, legalábbis egészségesebb személyiség lettem. A papírforma szerinti anyaság, vagy ahogyan én az anyákat elképzeltem, azt hiszem, csak mostanra, 7 évvel az első terhességem híre után alakult ki bennem.
Ez a papírforma szerinti anyaság viszont nagyon sok igazságtalanság elviselésével jár. Olyan igazságtalanság ez, amit a társadalom helyez erre a szerepre, vagyis azokra, akik ebben a szerepben biológiai tényezők okán belekerültek. És ezt viszed életed végéig. Ahol te anyukaként vagy jelen a rendszerben, ott senki nem fogja látni azt a nőt, aki te vagy, aki önértékén érdekes, anyuka leszel, akinek az elsődleges funkciója, hogy minden motyót beszerezzen, kikészítsen, és aki felfogja a kudarcokat és pofonokat, amiket a gyerek kapna. Erre nagyon (nagyon-nagyon) sok lapáttal rátesz az itthoni állami oktatás bölcsődétől az érettségiig, mivel ennek minden hiányosságát és sokszor sajnos – igen – gyereklélek-nyomorító tényezőjét neked kell nemcsak hogy elviselned, de kiegyensúlyoznod, hogy a gyerek ne szenvedjen annál nagyobb kárt, mint amennyit az életkorának megfelelően fel tud dolgozni. Vagy hogy ne nyomorítsa meg őt, ahogy téged megnyomorított. Szóljon, akinek más tapasztalata van erről, mert én most, bevallom, elég kilátástalannak látom ezt a helyzetet még azzal együtt is, hogy tudom, vannak csodálatos óvodák, bölcsődék, iskolák és igazán elhivatott és szuper pedagógusok, de az egész rendszer mintha az anyák vállán rogyadozna. Hallhatod, ahogy ropog a gerincük, ahogy kilincselnek, hogy befolyásos embert keressenek, aki benyomja a jó iskolába a gyereket, vagy akkor, amikor végig kell hallgatniuk, hogy az otthon a korának megfelelően viselkedő, és korán felüli tudású és érzékenységű gyerek alulteljesít, hogy „egyáltalán nem” alkalmas – mindegy is, hogy mire, de leginkább a magyar állami oktatási rendszerre. Ami persze akár bóknak is tekinthető lenne, ha nem lenne kötelező. Hallhatod a lenyelt mondatokat, mert az anya nincs olyan helyzetben, hogy kimondja őket, mert meg akarja óvni a gyereket attól, hogy még rosszabb legyen neki. Ha ez nem így lenne, ha tudnánk nem csak alárendeltségi viszonyt megtapasztalni az anyasággal kapcsolatban – függetlenül attól, hogy a családi fészekben mennyire kiegyenlítettek a szerepek –, akkor talán az anyák sem éreznék úgy, hogy ezt a sok keserűséget tovább kell adniuk egy másik, más szempontból sokszor megvetett csoport, a gyermektelen nők irányába. És fordítva: ha nem minősítenék annyian és annyiféleképpen a gyermektelen nőket, talán nem éreznék támadásnak önmagában azt a tényezőt, hogy valakinek van gyereke.

Mert ahogyan az én életem szinte véletlenül alakult úgy, hogy anya lettem, úgy másoké ezer millió más esetlegesség miatt alakulhat úgy, hogy nem lesznek azok.

A gyerekek, persze, emellett nagyon klasszak. Biztos vagyok benne, hogy a létezésük és ellátásuk kevésbé fárasztó és megterhelő, mint az a csomag, ami az anyasággal jár. Jobb emberré tesznek, mert – amellett, hogy igyekszem magam önálló személyiségként is megőrizni mellettük – magam elé helyezem őket, és minden nap megpróbálok kibányászni magamból olyan erőteret, ami megtartja és feltölti őket. Amellett, hogy szeretem a munkám, nem az lett az elsődleges célom, hogy magamat kifejezzem és megvalósítsam, hanem hogy ők boldog és kiegyensúlyozott gyerekek és felnőttek lehessenek. Sokáig nem így volt, mikor már anya lettem. Sokáig féltem, hogy eltűnök, kimaradok, lemaradok így mindenről. Ez abban a pillanatban elmúlt, hogy szembesültem a gyerekek intézményesítésének nehézségeivel. Most már csak az éltet, hogy ép lélekkel megússzuk ezt. De az is lehet, hogy csak most értem meg az anyaságra. Milyen jó, hogy van már hozzá kéznél két gyerek.

Kiemelt kép: Unsplah

Tudtad, hogy a legtöbb cikkünk fizetőkapu mögött van?

Regisztrálj, és nézz meg
5 előfizetői tartalmat
ingyen!