Hulej Emese véleménycikke Az első tornász című dokumentumfilm kapcsán a Nők Lapja 2020/35. számából.

Larry Nassar nevét még a legelszántabb sportrajongók sem ismerték. Ő volt az amerikai női tornász válogatott orvosa, és hosszú éveken át zaklatta szexuálisan a gondjaira bízott, szinte kizárólag kiskorú sportolókat. Hiába jelentette fel az egyikük, az ügyet elkenték, mert mindennél fontosabb volt az olimpiai szereplés. Mindezt a Netflixen, Az első tornász című dokumentumfilmben láttam, ahol a förtelmes szexuális ragadozóról, Jeffrey Epsteinről is készült egy többrészes tényfeltáró alkotás. Mindketten gyereklányokkal műveltek szörnyűségeket, és mindkettőjüket csak sok év után fogták el. Különbség a két eset között, hogy az orvost bíróság elé állították, ahol áldozatai nagy része ellene vallhatott. (Epsteint a tárgyalás előtt rejtélyes körülmények között megölték.)
Döbbenetes volt látni a Nassar tárgyalásán készült felvételeket, az egykori tornászokat, ahogy egymás után a mikrofonhoz lépnek, és remegő hangon, reszkető szájjal felolvassák azt a pár mondatot, amit fontosnak tartanak. Időközben felnőttek, de a sebeik láthatóan nem gyógyultak be. Mindannyiuknak ez lehetett az első szexuális élménye, egy mocskos tapogató kéz, a többit le sem írom. Ezek után nem csoda, hogy sokuk sebzett, önértékelésében sérült, bizonytalan nővé vált, tele fájdalommal és szégyennel. A szégyen – kulcsszó. Amikor sokan értetlenkednek, miért „áll elő” valaki egy zaklatásos történettel akár évtizedekkel később, ezt kellene valahogyan megérteniük. Hogy a bemocskolt, megalázott, tehetetlenül tűrő áldozat szégyelli magát. Hiába volt kislány, mégis csak magára tud haragudni, az motoszkál benne, hogy ennek az egésznek ő volt az oka. A traumafeldolgozás része, hogy megszabaduljon ettől a bűntudattól, és a helyére kerüljenek az érzései. Ezért nem mindegy, mekkora teret kap az áldozathibáztatás a közbeszédben.
Ahogy néztem az egyik tornászlányt, az jutott eszembe, hogy ilyen nyilvános szembesítésre és szembesülésre, amilyet a film tárgyalási jelenetében láttam, alkalmat kell teremteni. „Azért vagyok itt, hogy a szemedbe mondjam: nincs többé hatalmad felettem.” Ezt mondta az egyik lány, korántsem magabiztosan, inkább remegve. De a lényeg, hogy kimondta, és láthatóan élete egyik katartikus élményét élte át. A lehetőség és a személyes bátorság megadta neki a felszabadítást.
Ott álltak, támogatták egymást, megélték a sorsközösséget, érezték a tiszteletet, ami feléjük áradt, mindez méltósággal teli és gyógyító volt. Közben a vádlottak padján ülő orvos, aki az első mikrofonhoz lépőre még cinikusan nézett, és kétkedve ingatta a fejét szép lassan összetört a mondatok súlya alatt. Ritkán látni ilyen kendőzetlenül, ahogy a szemünk előtt helyreáll a világ rendje.

Ha úgy érzed, az itt felvetett gondolatok közül néhány, vagy akár több is megszólított, gyere beszélgetni a Nők Lapja Szövegelő csoportjába!

Tudtad, hogy a legtöbb cikkünk fizetőkapu mögött van?

Regisztrálj, és nézz meg
5 előfizetői tartalmat
ingyen!