Nem tudom, milyen romának lenni, de azt tudom, hogy volt valaki, aki láthatóvá tette és reményt adott rengeteg embernek. Most keresem a remény helyét.

A terhek, amiket egy ember valójában cipel, legtöbbször láthatatlanok maradnak a nagy hírverések árnyékában. Bogdán László, Cserdi szeretett, köztiszteletben álló polgármestere, aki az emberség és az együttélés olyan alapköveit rakta le, amire ebben az országban a legnagyobb szükség van és amire nem sokan képesek, hétfőn éjjel elhunyt, az eddigi értesülések szerint öngyilkos lett. Valószínűleg sokunk számára láthatatlan terheket is cipelt, amiket másképp, úgy tűnik, nem tudott letenni. Túl nagy áldozat ez. Elviselhetetlen. Ha meginognak az alapkövek, minden omlik.
Nem tudom milyen romának lenni. Nem tudom, milyen példaképek és remény nélkül felnőni. Éhezni. Dögkútból kaját szerezni, ahogy Bogdán Lászlónak is kellett kölyök korában. Bármit megtenni egy tál meleg ételért. Nem elvből, hanem remélt fizetségért szavazni. Nem tudom milyen, amikor nincs következő lépés. Nem tudom, milyen lehet az élet tanulás, utazás, ünnepek, ajándék nélkül. Nem tudom, milyen mások levetett, sokszor szinte használhatatlan könyöradományaiért hálát érezni.
De azt tudom, hogy volt valaki, aki nem csak kaját, de munkát is, nem csak munkát, de reményt is adott nagyon sok roma és nem roma srácnak ebben az országban. Mert nem csak romák élnek így és igen, nem csak így élnek a romák, de nagyon, elviselhetetlenül sokan élnek így közülük. Nem lenne szabad így élnie senkinek. Bogdán László ezt a nem szabadot és a szegénység emberségét tette láthatóvá. Persze, az embertelenségét, a kevésbé vállalható részét is, ami sokaknak nem tetszett.
Olyan ember volt, akivel lehetett egyet nem érteni, de aki miatt ez az ország – a reménytelenül sivár vidékeken lakók is – reménykedni tudtak, aki miatt melegedhetett az ember szíve tájéka: amíg van Bogdán-féle emberünk, van remény. Most, azt hiszem, sokakkal együtt keresem a remény helyét. Az együttélés helyét. Az emberség helyét. Mert embernek maradni nyomorban, de a nyomor láttán is nagyon nehéz.
Keresem az arcokat, példákat, akikbe kapaszkodni lehet. Nem jut eszembe most senki. Tudom, hogy vannak és lesznek is. Legyünk bátrak meglátni és támogatni őket, ne csak a rosszul sikerült mondataikat kapjuk fel. Ne könyöradományokkal segítsünk. Ne azzal, hogy megvásárolható testeknek (fizikai munkásnak, szavazatnak és igen: prostituáltnak) tekintjük őket. Beszélgessünk velük, halljuk meg őket. Töltsünk velük időt és néhány órára lépjünk a cipőjükbe. Egyszer, egy pillanatra érezzük meg ezt a terhet, amit így az élet jelenthet.
„Nem ezeknek az embereknek a szégyene az, hogy oda szavaz, ahol enni kap. A szégyen az, hogy nem volt még kormány, amelyik rendezte volna ezt a kérdést. (…) Jöjjön már végre egy vezető, aki feladatának érzi a cigányprobléma megoldását. Ha csak az elmúlt harminc évet nézzük, akkor soha egy kormányfőtől nem hallottam még azt, hogy egy picit több belátást kérjen a cigányok kapcsán. Elvárjuk az 58 éves cigány asszonytól, aki alig tudja leírni a nevét, hogy miután kiraktuk a közmunkáról, és elküldtük napocskát rajzolni a kompetenciaképzésre, hogy 27 ezer forintból éljen meg, járassa iskolába a gyerekét, nevelje őt, etesse őt, és aztán persze szavazzon megfelelően. Mindig őt próbáljuk integrálni, a többségi társadalomtól miért nem várjuk el, hogy megértse ezt a szegény asszonyt és az ő sorsát?” – mondta Bogdán egy 2019-es interjúban. Forduljunk emberséggel egymás felé. Legyen ez az ő öröksége.

(Kiemelt fotó: ATTILA KISBENEDEK/AFP)

Próbáld ki most ingyen!

Regisztrációdért
5 előfizetői tartalmat
megnézhetsz. Te döntöd el, melyiket.