Senkinek sem lenne szabad egyedül meghalni

A nagyanyám szerint az élet és halál egymás kiegészítői. Azt vallotta, hogy bár a modernizáció a halál rítusait átalakította, ugyanakkor meg kell találni annak a lehetőségét, hogy együtt legyünk azokkal, akik az útjuk végéhez érkeztek.

Amikor ennek a cikknek a témája az eszembe jutott, még nem tudtam, hogy Benedek Tibor haláláról én fogom megírni a hírt. Nem tudhattam, hogy a búcsúzás fontosságáról, a halál elfogadásáról egy kollektív gyászban fogom megfogalmazni a gondolataimat. De talán pont ezek a veszteségek, amelyek nemcsak egyéneket, hanem egy egész országot ráznak meg, hozhatnak közelebb minket ahhoz, amit hajlamosak vagyunk elfelejteni: hogy nincs élet halál nélkül, és hogy a búcsúzás lehetőségét, mint visszahozhatatlan pillanatot mindig meg kell becsülni.

Gyere közelebb!

Vannak halálok, amelyek elfogadhatóbbak a túlélők számára: könnyebb elengedni azt, aki egy teljes életút végén búcsúzik. A 47 éves Benedek Tibor halála nem ilyen volt, egy gyermek halála nem ilyen, egy baleset, vagy erőszak során bekövetkezett halál nem ilyen. Ugyanakkor ráébresztenek minket arra, hogy bármennyire tagadunk, hárítunk, nem beszélünk róla, a halál lehetősége velünk van a mindennapjainkban. Nincs befolyásunk, hatalmunk felette, nem verhetjük át, és nem bújtathatunk el előle senkit, még azt sem, akit a legjobban szeretünk a világon.

 Annyit tehetünk, hogy számolunk vele, és abban bízunk, lesz időnk elbúcsúzni egymástól, mert nincs ennél fontosabb, sem a távozók, sem az itt maradtak számára.

Mégis, mintha elfelejtettük volna tisztelni a haldoklás folyamatát, pedig az egy olyan közösen bejárt út lehet, amire később sokkal könnyebb visszatekinteni, mint arra, amikor nem voltunk jelen. Mert kifordultunk a szobából a szenvedés láttán, mert nem tudtuk elviselni és elfogadni, hogy amit látunk, az már a közelgő halál. Mert nem tudjuk mit mondhatunk, hogyan búcsúzzunk, ami valahol érthető, hiszen manapság az sem ritka, hogy az emberek köszönés, megbeszélés, tisztességes búcsú nélkül szállnak ki egymás életéből, legyen szó baráti, vagy szerelmi kapcsolatokról. Márpedig, ha az élő emberi viszonyainkat nem tudjunk érdemben lezárni, hogyan is tudnánk egy végleges elválással mit kezdeni? Tehetetlenségükben elhitetjük magunkkal, hogy velünk ez nem történhet meg, aztán amikor a halál mégis megérkezik egy szerettünkért, meglepődünk és elmenekülünk a látványa elől.

Pedig senkinek sem lenne szabad egyedül meghalni

Még akkor sem, ha félünk szembenézni mindazzal, amivel a haldoklás jár. Mert bármennyire is nehéz folyamat, segíthet mindenkinek az elválásban, az elengedésben, a megnyugvásban, függetlenül attól, ki melyik oldalon áll. Nem véletlen, hogy az elmúláshoz vezető stáció jellemzően nem szép és nehéz: a test akadozik, a funkciók egymás után leállnak, a szemünk előtt lesz egyre kisebb, alakul át, omlik össze az, akit szeretünk, és akit szeretnénk még magunk mellett tudni tovább. Iszonyú nehéz látni a szenvedést, a kiszolgáltatottságot, azonban úgy van ez kitalálva, hogy ezeknek a fájó érzéseknek a közös átélése készít fel minket az elválásra.
A nagymamám sokat mesélt arról, hogy régebben a családtagok elkísérték a haldoklót, sőt, gyakran ők segítettek a hivatalos halottmosdatónak a felöltöztetésben, otthon ravataloztak, a család pedig virrasztott a halott mellett. Szerinte az élet és a halál egymás kiegészítői. Azt vallotta, hogy bár a modernizáció ezeket a hagyományokat átalakította, mégis meg kell találni a lehetőségét annak, hogy együtt legyünk azokkal, akik az útjuk végéhez érkeztek. Nem véletlen, hogy Európában például egyre többen otthon, vagy úgynevezett nursing home-ban halnak meg, és még itthon is növekszik azoknak a száma, akik hospice-ellátásban elkísért betegekként hazamennek meghalni. Itthon kevés hely van ezekben az intézményekben, pedig ez az egyik legemberségesebb módja a halálnak a mai keretrendszerben. 

Én szerencsés vagyok, mert elbúcsúzhattam, megtapasztalhattam, mekkora megkönnyebbülés a haldoklónak, amikor azt mondjuk neki: “Én megleszek, iszonyúan fogsz hiányozni, de ha fáradt vagy, pihenj!”

A nagymamám például húsz perccel később elaludt, miután mindenki elbúcsúzott tőle, és elhagytuk a szobáját. A mai napig szoktunk beszélni a halála előtti napokról, az érzelmek különböző stációiról, amiken akkor, abban a kiábrándítóan lepusztult kórházban keresztülmentünk. Arról, hogy mennyire nehéz a saját fájdalmunkban nem süketté és vakká válni, felismerni, hogy eljött az a pillanat, amikor a legtöbb, amit tehetünk, hogy elengedjük a szerettünket.

Tovább olvasnál?
Ha érdekel a cikk folytatása, fizess elő most csak 300 forintért!
Ízelítő a cikk tartalmából
A haldoklás egy nehéz, de fontos stáció, amit ha együtt élünk meg, segíthet a távozónak és a túlélőknek is.
A halál természetes dolog, az is, hogy félünk tőle.
Mivel tudunk valóban segíteni egy haldoklónak?
Próbáld ki most kedvezményesen!
Az előfizetés ára az első hónapban csak 300 Ft, ezt követően 1490 Ft havonta.