Érdekes tapasztalatokat gyűjtöttem a kijárási korlátozás két hónapja alatt.

Azt hittem például, hogy sokat fogok futni, de végül nem így lett. Helyette viszont találtam mást: rengeteget bicikliztem, ami egyáltalán nem volt magától értetődő, mivel korábban alig-alig ültem kerékpárra. Persze megvolt ennek is az oka: félek az autók közé bemerészkedni. És mi tagadás, a budapesti levegő minősége sem tette ellenállhatatlanul vonzóvá a kétkerekű közlekedést. Most azonban mindkét visszatartó erő eltűnt: a levegő talán sosem volt ennyire jó, a forgalom pedig lényegében az augusztusi szombat délutánok szintjére csökkent.
Persze ettől még futhattam volna is. Eleinte azt is csináltam, de néhány nap után rájöttem, hogy most valahogy sokkal jobban esik csak úgy tekerni bele a világba. Már a karantén első hetében furcsa lelkiállapotba kerültem: abban a kevés szabadidőmben, ami a munka és az otthoni iskoláztatás után maradt, minél távolabbra akartam eljutni. Erre a futás alkalmatlannak bizonyult, hiszen egy óra alatt úgy tíz kilométert teszek meg, de biciklivel legalább kétszer ennyit. Ezt a szabadulási vágyat a bezártságtól való beteges irtózásom táplálta. Igen, tudom, nem is voltunk annyira szigorúan bezárva, ráadásul az otthonomban kellett dekkolni, nem valami rémes helyen, mégis: a veszélyhelyzet okozta folyamatos stressz, a gyerekek napi iskolai számonkérése miatt állandósuló szorongás arra ösztönzött, hogy ha már elhagyom a lakást, akkor abban a két órában valami programszerűt csináljak. Kevés olyan városrész maradt Budán, ahol ebben a két hónapban ne jártam volna.
A tapasztalat, amit begyűjtöttem, szintén a biciklizéssel kapcsolatos. Ebből a perspektívából eddig nem láttam a közlekedés szereplőit. Biztos mindenki ismeri azt az autós típust, aki úgy érzi, hogy csak ő siet valahova, így joga van a többieket is lenyomni az útról. Menő verdával döngetnek, levillognak, kivágva előznek, használják az autóbusznak fenntartott sávot is.

Igen, az erőfitogtatás, az agresszió, a türelmetlenség állandó jelenség a magyar utakon.

Sokszor gondoltam empátiával a kerékpárosokra: szegények, mennyire ijesztő lehet mindez számukra, ha én még egy autóban ülve sem érzem biztonságban magam. Hiszen ők vannak a közlekedési hierarchiában a legalsó előtti szinten. A gyalogosokon kívül mindenki gyorsabb és erősebb náluk. Ráadásul még mindig kevés helyen épült ki biztonságos kerékpárút, az autósok leszorítják vagy észre sem veszik a bicikliseket, akik ütközés esetén biztosan a rövidebbet húzzák. Különösen olyankor éreztem magamhoz közel őket, amikor mindannyiunk ügyéért, a levegő tisztaságáért, az autós közlekedés visszaszorításáért demonstrálva követeltek több és jobb minőségű biciklis utat. Képzeletemben kifejezetten szimpatikus társaságként éltek a biciklisek: komótosan kerékpározó középkorú egyetemi tanár, bohókás futár, suliba tekerő gimisek, környezettudatos irodisták és belevaló anyukák, akik oviba viszik a hátsó ülésen a gyereküket.
Mondjuk úgy, hogy ez a kép kissé idealizált.
Két hónapja, amikor elkezdtem felfedezni a közlekedésnek ezt a fajtáját, a kerékpárutakat követtem. Ma már leginkább kerülöm ezeket. Ha lehet, alternatív utat keresek, csak ne kelljen a többi kerékpáros mellett, mögött, előtt mennem. Mert mégsem annyira jó fejek ám – legalábbis nem mindannyian. Aki nagyon profi, aki erősnek érzi magát, aki feckázik, az itt sincs tekintettel a többiekre. A futárok úgy repesztenek, hogy majd leesem a bicikliről, amikor elhúznak mellettem. A magabiztosság zárójelbe teszi a közlekedési szabályokat – az egyik nap épp elindultam a zöld lámpán, amikor tíz centire előttem elhasított egy remekül felszerelt versenybringás (penge kerékpár, sisak, sportcucc, napszemcsi), mert ő száguldott le a hegyről, és gondolta, átjut a kereszteződésen, mielőtt az autók odaérnének. Pont úgy csinálta, mint a saját közegében a másokat ledudáló sofőr.

A tanulság tehát: nem igaz az a felosztás, hogy az autósok agresszívek, a kerékpárosok szelídek volnának.

Mindkét kategóriában vannak figyelmesek és figyelmetlenek, nyugodtak és erőszakosak, udvariasak és bunkók. Abból még, hogy a biciklisek általában gyengébbek a közlekedés többi résztvevőjénél, nem következik, hogy ők már csak emiatt is jobban vigyáznak egymásra vagy a még náluk is gyengébbekre.
Ami csak annyit jelent, hogy a biciklisek nem jobbak, nem rosszabbak, mint az autósok vagy a gyalogosok. Mindannyian egy olyan társadalomnak vagyunk a tagjai, amelyben többnyire nem szokás tekintettel lenni a másikra.

(Kiemelt kép: Nagy Tamás/noklapja.hu)

Tudtad, hogy a legtöbb cikkünk fizetőkapu mögött van?

Regisztrálj, és nézz meg
5 előfizetői tartalmat
ingyen!