Gondolatok a vécépapír előtti időkből.

A kérdést a kollégám tett fel, amikor a hónom alatt tizenhat tekercsnyi vécépapírral megjelentem az irodánk ajtajában. Azért csak tizenhattal, és nem huszonnéggyel, mert a gigacsomag már elfogyott, örültem, hogy legalább ennyi tartalékot sikerült beszereznem. Azóta már nem tenné fel ezt a kérdést, egyrészt mert nem találkozunk, hiszen mindannyian otthonról dolgozunk, másrészt mert már mindenki felhalmozott odahaza annyi vécépapírt, amennyivel hónapokig kihúzza.
Pedig én még emlékszem rá, mi volt a tekercses vécépapír előtt. Nálunk otthon, az ötvenes években épült bérház fürdőszobájában valami fényes, csúszós anyagból készült, feladata betöltésére teljességgel alkalmatlan papírszerűség, amelynek szürkésfehér lapjai harmonikaszerűen kapcsolódtak egymásba, és magukkal rántva az egész köteget szanaszét hullottak, ha véletlenül rosszul húztam ki a legfelső lapokat. A nagyapámnál viszont, aki egyrészt takarékos, beosztó ember volt, másrészt nem bízott a modern találmányokban, egészen más megoldások dívtak. Az ő vidéki házában eleve nem mosdó, hanem az udvar végében, a disznóólak mellett posztolóillemhely (hétköznapi nevén budi)várta az embert. Odabent nyáron kellemes meleg fogadott, télen viszont olyan farkasordító hideg, hogy kétszer is meggondoltam, tényleg kell-e nekem pisilnem. Ilyenkor az éjszakát bilivel vészeltük át, ebből kétféle alkotta a választékot, szerényebb igényűeknek kék szélű, fehér zománcos bádogból, válogatósabbaknak malacrózsaszín műanyagból. Azt csak később, már felnőttként a londoni Portobello Road piacán tudtam meg, hogy létezik ennek a háztartási felszerelésnek egy kimondottan kedvcsináló, stílusos változata is, finom elefántcsontszínporcelánból, tenyéri sötétkék vagy ciklámenlila rózsákkal kipingálva, de én ilyen elegáns éjjeliedényről a hetvenes évek alföldi kisvárosában még csak nem is álmodhattam.
Ha kinyitottam a kis, fából ácsolt házikó nyikorgó ajtaját, először is a kor egyik népszerű (amúgy a mai napig aktív) popénekesének életnagyságú arcképével találtam magam szemben. Hogy a nagyapám hol tett szert erre a plakátra, és miért gondolta, hogy a budi hátsó falán lesz a legjobb helyen, fogalmam sincs, és már nem is tudom megkérdezni tőle. Mindenesetre miután túltettem magam a dekoráció okozta sokkon, és letelepedtem,elkövetkezett a látogatás legkellemesebb része, tudniillik olvasgatni kezdtem a higiéniai céllal odakészített újságdarabokat. Mert ez volt a vécépapír előtt: feldarabolt újságpapír, amit a nagyapám, mint tüchtig ember, saját kezűleg hasogatott szabályos téglalapokra, majd rendezett gondosan kötegekbe. Az ily módon újrahasznosított sajtótermékek közé tartozott a helyi napilap, a horgászmagazin, és a Kisállattenyésztők Lapja, amelynek nagyapa, mint nyúltenyésztő, lelkes olvasója volt. Ez utóbbi különösen érdekes cikkeket közölt például a postagalambokról, és ha valami nagyon felkeltette az érdeklődésemet, képes voltam kirámolni az egész papírtartót, és a darabkákból összerakni az eredeti oldalt.
Soha nem hittem volna, hogy valaha még fel fogom idézni ezeket az emlékeimet, de időközben a vécépapír, pontosabban annak hiánya világszerte előlépett a koronavírus járvány első számú jelképévé. Az osztrákok felvásárolták, az amerikaiak összeverekedtek rajta, a németek rendőröket állítottak mellé. Természetesen én sem szeretnék egy olyan világban élni, ahol nincsen, de a gyerekkori tapasztalataim arra tanítottak meg, nem ez az a dolog, ami nélkül nem lehet életben maradni.

 

(Kiemelt kép: Getty Images)

Próbáld ki most ingyen!

Regisztrációdért
5 előfizetői tartalmat
megnézhetsz. Te döntöd el, melyiket.