Hat lány. Mind itt, körülöttem a nappaliban. A legidősebb huszonöt lesz, karján ott a dédunokám, a kanapén ül, a többiek öten – tizenhárom és öt év közöttiek – a szőnyegen velem. Önfeledtek, forgatják az apró kártyákat, kedvencük a memóriajáték. Ellentétes szópárokat keresünk, mint jó és rossz, függő és független, kitartó és föladós, vidám és szomorú. […]

Hat lány. Mind itt, körülöttem a nappaliban. A legidősebb huszonöt lesz, karján ott a dédunokám, a kanapén ül, a többiek öten – tizenhárom és öt év közöttiek – a szőnyegen velem. Önfeledtek, forgatják az apró kártyákat, kedvencük a memóriajáték. Ellentétes szópárokat keresünk, mint jó és rossz, függő és független, kitartó és föladós, vidám és szomorú. Akinek sikerül meglelnie a párt, elmondania – a kisebbek kedvéért, meg szókincsgyarapítás végett –, mit jelentenek a szavak. Jó játék, szeretik, de a pozsonyi kifl it ennél is jobban, hát egy idő után úgy döntünk, sütni fogunk. Percekkel később már keverik a mákos és diós tölteléket, morzsolják a lisztet a vajjal, tojásokat törnek, gyúrnak. Közben a nagyobbakkal a közelgő ünnepről beszélgetünk. Kérdeznek Jeruzsálemről, Jézusról, belehallgatunk az egyik passióba, szomorú zene, aztán váratlanul a legkisebb kéri, meséljem el, milyen lett Pilátus keze, miután megmosta. Zavarban vagyok, fogalmam sincs, elterelem a szót, közben körbenézek. Nagy a rumli, lisztes minden, de nem bánom, végigpuszilgatom őket, ritka boldogság, ilyen még nem is volt, hogy a hat unoka és a dédunoka egyszerre itt legyen nálam.
Beleborzongok az érzésbe, fölriadok. A teljes ébredés egy pillanat. Tudomásul veszem, egyedül vagyok, a konyhában minden a helyén, az unokák fele az ország másik végében, a másik fele pedig a földgolyó túloldalán. Izzadt vagyok, mintha nem is pihentem volna, elfárasztott a gyönyörű álmom.
A nap telik, mint a többi eddig életem során, az álom erőt ad, a gondolat, az érzés fényként villan, beleragyog a szmogos égbe. Kitartóan gondolok az unokákra, szinte látom, hallom őket. Unottan kipakolom a pozsonyi kifli és a húsvéti kalács alapanyagait, és a valóságban is sütni kezdek.
Délután, mikor a vanília illata már átkúszott a szomszédba, mikorra az álmom színein sokat fakított a napi munka és egy regény sorai, megcsörrent a telefon. A barátnőm. Javasolta, konferenciatelefonnal, négyen játsszunk memóriajátékot, megspékelve azzal, hogy a szavakhoz híres idézeteket, neveket kötünk. Belementem, belemerültünk, röpködtek a nevek: Newton, Hamvas, Csáth, Einstein, Szepesi, Munro, Spiró. Valaki Calvin Coolidge-tól idézte: „A világon semmi sem léphet a kitartás helyébe. A kitartás és az elszántság korlátlan hatalommal bír.”
Éjfélkor hagytuk abba a játékot, izgatott, hogy kicsoda Calvin Coolidge. Meglepett, hogy az Egyesült Államok elnöke volt 1923 és 1929 közt, és semmi extra nem kötődik a nevéhez. A tanáccsal pedig nyilván nem nekem, álmodozónak, nem a ma riadt tekintetű emberének kívánt üzenni, bár szavai aktuálisak most húsvétra, de akár az egész évre, 2020-ra is.

A jegyzet eredetileg a Nők Lapja 2020/15. számában jelent meg. 

Tudtad, hogy a legtöbb cikkünk fizetőkapu mögött van?

Regisztrálj, és nézz meg
5 előfizetői tartalmat
ingyen!