A tízéves kisfiammal, Kornéllal a múlt vasárnap gyerekeknek szervezett sushikészítő workshopon vettünk részt. Ez így elég fellengzősen is hangozhatna, de igazából arról volt szó, hogy két anyuka összefogott: az egyik adta a konyháját, a másik a szaktudását, heten összedobtuk az alapanyagokra valót, a gyerekek meg gyurmáztak a rizzsel, szeletelték az uborkát, nyomták a sajtkrémet és tekerték az algalapokat. Amikor megunták, kirohantak a kertbe, és az anyukák tort ültek a romok felett (plusz takarítottak). Kornélt nagyon érdekli a gasztronómia. Bár még sosem evett sushit, a főzős műsorokból ismerte, és most sem lett a kedvence, de figyelt, dolgozott, és büszkén hozta haza a művét a tesóinak.

A férjem a karácsonyra kapott várostörténeti sétára (helyettem) a tizenkét éves Barnit vitte, mert tudtuk, hogy ő szívesen hallgat krimibe illő történeteket a Várnegyedről, a hétéves Katával pedig nemrég anya-lánya jógán jártunk.

Kényszeres programszervezővé váltunk volna? Nem hiszem, ezek egy része baráti szervezés vagy ajándék, amelyből már jobban szeretjük az élményt, mint a tárgyit, és az olyat, amit a felnőtt is élvezhet. Ám kétségtelen, hogy ha nálunk nincs program hétvégén, azaz egész nap semmit sem teszünk otthon, akkor abból a szülőknek folyamatosan házimunka, a gyerekeknek pedig sok-sok órányi számítógépes játék vagy YouTube-videózás sül ki – némi kiabálással megspékelve, hogy „most aztán már tényleg hagyjátok abba”! Nekünk ezért is kellenek a programok, meg azért is, mert ezek töltenek fel igazán. Fáradni pedig fáradnak rendesen ők is. Heti három-négy edzés, hétvégén meccsek, mert kell a mozgás, egy óra korrepetálás, hogy ne maradjon le matekból…

Gyereknek lenni ma annyira könnyű és annyira nehéz. Túl sok az információ, túl sok a lehetőség, és túl közel van az a képernyő, amely sosem fogy ki az izgalmakból. Emiatt túl nehéz kimozdulni a szobából, hiszen ott a világ, helyben. Nem könnyíti meg a helyzetet, hogy a gyerekeinkkel egyszerre tanuljuk kordában tartani a saját kütyüzésünket.

Unatkozni ma gyakorlatilag lehetetlen, pedig annyira fontos lenne. Május elsején egy olyan faluba kirándultunk a Bakonyba, ahol nem volt térerő, így maradtunk egymásnak mi, meg a társasjátékok és az erdő. Amikor a gyerekek a „semmibe vetve”, két ággal és egy bicskával vagy papírral-ceruzával kénytelenek feltalálni magukat, a legkreatívabb énjük bújik elő. A tábortűzhöz fát gyűjteni, krumplit hámozni, farönkökön egyensúlyozni egy patak felett: élmény – méghozzá mekkora! Akár gyereknapra is. Adjuk inkább ezt, ha igazán adni szeretnénk.

Szigeti Hajni

A jegyzet eredetileg a Nők Lapja 2019/21. lapszámában jelent meg. A magazin május 22-től kapható az újságosoknál.