„ – Negyvenhatban születtem. Ahhoz képest, hogy hetvenkét éves is elmúltam, nem panaszkodom, jól bírom az iramot. Még fürge vagyok. Maga hogy van? Nem fázik?”
„ – Felülről jól beöltöztem, de a lábam, az bizony el van fagyva. Hideg ez a villamos.” – válaszolt kedvesen az elegáns, mici sapkában ücsörgő fehér hajú bácsinak a tőle átellenben ülő idős hölgy, aki puha, lilás árnyalatú műszőrme bundát és barna kalapot viselt.
Meglehet illetlenség volt belehallgatnom a beszélgetésükbe, de az ember felkapja a fejét egy ilyen kellemes csevejre. A közelemben lévő többi utasnak is mosolyt csalt az arcára a két öreg. Mert ritka. Ritka az manapság, hogy csak úgy szóba elegyedjünk vadidegenekkel, még ritkább az, hogy segítsünk a másikon, ha az valamit kér, vagy kérdez.
A szeretnivaló jelenet láttán rögtön felrémlik bennem egy korábbi szomorú szituáció, amikor épp az ellenkezője történt:
Kora reggel indultam a leletért a fővárosi klinika egyik osztályára, de az orvosi szoba előtt már mások is várakoztak, hat ujját tördelő, türelmetlen beteg előzött meg. A mentőápoló egy hetven körüli idős nénit kísért a folyosóra nyolcadiknak, aki folyamatos szédülésre panaszkodott, így egyedül csak úgy tudott közlekedni, ha faltól-falig lökte magát. Kis idővel az után, hogy leültették, váratlanul felpattant, és a tőle néhány méterre álló ügyeletben lévő nővérhez indult. Mint egy kis flippergolyó, egyik falrésztől ment a másikhoz, végre elért a hölgyhöz, akitől (mint utóbb kiderült) azt szerette volna megtudni, merre van a női mosdó.
„ – Ezen a folyosón biztos, hogy nincs. Talán két üvegajtón túl, ott a másikon.” – lendített a karjával és mutatott az ambulancia másik végén lévő folyosóra a hölgy.
„ – Értem, köszönöm. Akkor inkább megpróbálom visszatartani.” – válaszolt a kétségbeesett idős néni és közben a karját kinyújtva elindult visszafelé.
Leült. A másik hat várakozó közül volt, aki a pulóverébe, volt, aki a sáljába temette mélyen az arcát, ügyet sem vetettek az idős nénire.
„ – Segíthetek? A mosdót keresi?” – kérdezem az elkeseredett asszonyt.
„ -Igen, a női vécét.” – felel.
„ – Itt van rögtön mellettünk, a második ajtó. Tessék velem jönni, elkísérem.”
A néninek felderült az arca, a megkönnyebbülés ült ki rá, én pedig mérhetetlenül csalódott voltam.
(Ti most komolyan végignéztétek volna, ahogy ez a néni bepisil? – mormogtam belül és közben megvetően néztem a többiekre.)
Aztán hat nappal karácsony előtt, ott találtam magam a villamoson a két öreg beszélgetése közben és arra gondoltam, nem úgy van az. Mindenkinek más jut. A kórházban a néni épp „rossz sorba állt”, olyanba, ahol nem volt egyetlen mici sapkás, fehér hajú férfi sem.
De szerencséjére ott voltam neki én.
Dakos Edit
Fotó: Thinkstock
