Zenét keresek az Árpád híd léleknyomorító dugójában a kicsi kocsim rádiójában, helyette egy zenei szakember keserves nyögéseire figyelek fel, aki interjút ad egy jó riporternek. Interjút? Ugyan! Inkább „őőő”-zuhatagban füröszti, drámai nyögdicsélésbe hengergeti szegényt, hiába tesz fel szellemes, hibátlanul megfogalmazott kérdéseket. A koreográfia a következő: jó kérdés, hatalmas sóhaj, hosszan tartó nyögés, a kérdés kijavítása, majd őőő…
„Azt gondolom szakértőként, őőő”, „röviden nem lehet kifejteni, őőő” és megint őőő. Mintha az emberiség összes gondját, megoldatlan problémáját csak a nyilatkozó látná tisztán, és minden az ő vállát nyomná. Először nevetek, később mérgelődöm, mert azt gondolom, akkora pofátlanság nyilvánosság előtt így beszélni, mintha kiállnék a következő szerzői estemen, és elénekelném az Éj királynője koloratúrszoprán áriáját a hamis alt hangomon. Félreértés ne essék, soha nem karikíroznék beszédhibákat, testi fogyatékosságokat vagy bármit, amiről nem tehet a „gazdája” – hibásak vagyunk valamennyien, tökéletes ember nincs! −, de amikor diplomás férfiak és nők megengedik maguknak ezt a stílust, mely mint tudjuk, maga az ember, elhagy a megbocsátó derűm. Mert a hanghordozásuk, a beszédmódjuk pökhendiséget és fölényt sugall: „csak én tudok mindent a világ ezer bajáról, én vagyok a mély, ti a fecsegő felszín…”
„Nem vetted észre, hogy divat a szenvedés?”, néz rám csodálkozva a kedves szociológus riportalanyom, amikor beszámolok neki az interjú minőségéről, s e rövidke kérdés hatására rögtön felrémlenek bennem azok a szomorú e-mailjeim, amelyeket mindentudó férjektől-feleségektől-társaktól (főnököktől, kollégáktól, rokonoktól) szenvedő olvasók írtak. És felderengenek azok az élményeim, amikor csak humorral tudtam feldolgozni, hogy a legokosabb, legelmélyültebb szerepére vágyók nem mosolyognak, nem kedvesek, nem engednek fel, hadd lássa mindenki, hogy az emberiség hatalmas problémái foglalkoztatják őket. S akik velük ellentétben jókedvűek, lelkesek vagy csak barátságosak másokkal, szerintük üresek és felszínesek. No, e gondolatsornál derengett fel bennem néhány zseniálisnak mondható interjúalanyom kedvessége, humora, szerénysége, akiktől sokat lehetett tanulni – Habsburg Ottó, Georg Klein vagy a dán királynő –, és a karácsony is, ami nem lehet boldogságos ünnep, ha a csillagszórók fényében szikrázó fa körül vagy a családi asztal mellett is szerepet játszunk. Nem tudunk felengedni, nem vagyunk képesek természetesen adni önmagunkat… Mert bizony, ha arra vágyunk, hogy szép legyen a szeretteink karácsonya, akkor ne akarjunk „főszerepelni”, legokosabbnak (legszebbnek, leggazdagabbnak, leg-leg-leg-nek) látszani! Elegendő, ha csak szeretetet sugárzunk, őszintén, önzetlenül, jó értelemben vett alázattal. Próbáljuk ki, nem fogunk csalódni!
V. Kulcsár Ildikó
A jegyzet eredetileg a Nők Lapja 2018/51-52. lapszámában jelent meg.
