A brit Burberry cég 28,6 millió font (több mint 10 milliárd forint) értékű ruhát semmisített meg tavaly, hogy így védje a brandjét, azaz megakadályozza, hogy termékei egy leértékelésen vagy turkálóban „rossz kezekbe” kerüljenek. Ez a gyakorlat természetesen nem a Burberry sajátja, a ruhaégetés a luxusmárkák piszkos kis (nyílt) titka. Miközben a világ a környezet megóvása érdekében most főleg azon izmozik, hogy betiltsa a szívószálakat és a műanyag zacskókat, eddig senki egy szót nem ejtett a luxusmárkák környezetromboló, etikátlan és perverz ruhaégetési gyakorlatáról, talán mert itt nagyobb profitok forognak kockán, és az érdekérvényesítési képességük is jobb azoknak, akik abból élnek, hogy erkölcstelenül túlárazott dolgokat sóznak rá önértékelési zavarral küzdő, de végtelen költségkerettel rendelkező ügyfeleikre.

Amikor a luxus ruházati cikkekkel kapcsolatban valaki megemlíti, hogy azok általában nemhogy nem néznek ki jól, de többségük kimondottan ízléstelen, mindig akad egy stílusguru a társaságban, aki védelmébe veszik őket, mondván: a minőséget igenis meg kell fizetni, s a luxuscikk még véletlenül sem azért kerül annyiba, amennyibe, mert a sznobok nem tudnak mit kezdeni a pénzükkel, hanem mert ezek a darabok olyan minőségű anyagokból készülnek, amelyek húsz év múlva is tartják a színüket és a formájukat.

Ehhez képest most itt ez a hír, hogy amit ebben a szezonban nem tudnak eladni, elégetik. Mindez nem azt bizonyítja, hogy egy luxuscikk önmagában csak egy értéktelen vacak mindaddig, amíg nem találnak rá egy balekot, aki hajlandó megfizetni az árcédulába foglalt presztízst, s vele az exkluzivitás illúzióját? Ha igaz, hogy ezek a termékek minőségi anyagból készülnek, miért nem alakítják át őket kis extra munkával úgy, hogy az anyjuk se ismer már rá, hogy ez egy eredeti Burberry, de így eladhatnák őket egy másik közönségnek is, aki nem fi zet ki ugyan egy vagyont egy ballonkabátért, de ésszerű kereteken belül hajlandó megfi zetni a minőséget? A fényképezőgépek piacán már régen működik ez az üzleti modell. Amikor ugyanannak a kamerának profi és amatőr változatát is árulják különböző árkategóriában, senki nem képzelheti, hogy ezek úgy készülnek, hogy megalkotják az alapmodellt, majd extra munkával felturbózzák a profi változatra. Éppen az ellenkezője történik, azaz elkészül a profi gép, s abból extra időráfordítással „ütnek ki” funkciókat azért, hogy két különböző piacot is ki tudjanak szolgálni. Az amatőr gép ugyanaz, mint a profi , még többet is dolgoztak rajta, mégis jóval olcsóbban adják. A luxus esőkabáttal ezt miért nem lehet megtenni? Talán, mert akkor kiderülne, hogy semmi extra nincs a luxusváltozatban azonkívül, hogy az árcédulán feltüntetett összeget kevesen engedhetik meg maguknak.

Oravecz Éva Csilla

A jegyzet eredetileg a Nők Lapja 2018/36. lapszámában jelent meg.