A Tokiói Orvosi Egyetemen 2010-ben negyven százalékra ugrott a sikeresen felvételiző lányok aránya. Az intézmény vezetői elképedtek az eredményen, és azóta minden évben gondoskodnak róla, hogy a női hallgatók száma ne érje el a harminc százalékot. A módszerük igen egyszerű: lerontják a lányok pontszámát. Az egyetemről kiszivárgó információk szerint a háttérben a vezetőség azon feltételezése áll, miszerint a nők férjhez mennek, és gyereket nevelnek, de a férfiakra alapozva el lehet kerülni az orvoshiányt. Manapság a legtöbb férfi elismeri, és nagyra értékeli a női munkaerőt nálunk, mert a hölgyek „alaposabbak, precízebbek, kitartóbbak”. Ráadásul az elmúlt évek felmérései azt mutatják, hogy azoknál a cégeknél, ahol van mód részmunkaidős állásra, sokkal eredményesebbek a munkavállalók, a szülési szabadságról visszatérő nők ugyanis négy vagy hat órában rendkívül hatékonyak. Túl azon, hogy remekül be tudják osztani az idejüket és a munkájukat is, értékelik, hogy részmunkaidőben dolgozhatnak, ez pedig motiválttá, lojálissá teszi őket. Komoly hiba lenne a nőket, anyákat leírni a munkaerőpiacon.

A japán közösségi média háborog, vizsgálatot, jóvátételt követelnek, és többen úgy vélik, hogy az egyetem egyszerűen az orvosi szakma presztízsét akarja óvni azzal, hogy a férfiaknak kedvez. A felsőoktatásban világszerte megszaporodott a női hallgatók száma, az Oxfordi Egyetem közel ezeréves történetében tavaly először több lány iratkozott be, mint fi ú, mégsem avatkoztak be a felvételi rendszerbe. Vajon mit vétettek a japán lányok? A szigetországban fontosabb, hogy egy orvos férfi legyen, mint hogy rátermett? Meggyőződésem, hogy az ilyen jellegű kivételezéssel az érintett fiúk sem járnak jól, ráadásul hosszú távon a konkurencia kifejezetten hasznos. Kell a verseny, hogy tisztességesen odafigyeljünk a felkészülésre, és hogy a legtöbbet hozzuk ki magunkból. Jobban húzunk, ha valaki ott van mögöttünk, mintha csak lustán lavírozunk a langyos vízben. Igazán nagy eredmények ott születnek, ahol kihívás elé állítják az ember akaratát, és ehhez elengedhetetlenek a jó képességű riválisok, függetlenül azok nemétől és életkorától. A saját érdekünk, hogy legyenek versenytársaink, ezért nem értem, amikor valaki háttérbe szorítja a másikat. Hogy lehet, hogy a főorvos nem tanít meg bizonyos műtéti eljárásokat a rezidenseknek, vagy a rutinos szakember eltitkolja a trükköket a fiatal munkatársak elől, mert nem akar konkurenciát? Túl azon, hogy a betegek és a megrendelők érdeke a legfontosabb, hosszú távon mindenki számára gyümölcsöző, ha jobb eredményekre sarkalljuk egymást. Ma én tanítok valamit, holnap ő mutat újat. Ezzel mindannyian nyerünk. Nyernénk.

Jónap Rita

A jegyzet eredetileg a Nők Lapja 2018/34. számában jelent meg.