Sírás lesz a vége

Idén is Oscar-díjra jelöltek egy magyar filmet, Deák Kristóf kisjátékfilmjét, a Mindenkit. A TripAdvisor utazóközösségének véleménye alapján az Aria Hotel Budapest a világ legjobb szállodája. A huszonegy éves magyar sakkozó, Rapport Richárd egy holland szuperversenyen legyőzte a világbajnokot, Magnus Carlsent. Az amerikai Forbes listáján, a sikeres harminc év alattiak között két magyar lány is szerepel: Lászlóffy Vivien, az ÁERON divatcég vezetője, illetve Jentetics Kinga, a PublishDrive társalapítója. És ezek csak az elmúlt egy, másfél hét sikerei. De van nekünk például egy Hosszú Katinkánk is…

És miközben ez a pici ország, ez a tízmilliós nép csak úgy ontja a sikereket, még mindig híresek vagyunk a pesszimizmusunkról. (Dr. Balázs Géza nyelvész és néprajzkutató már a „hungaropesszimizmus” fogalmát is megalkotta.) Pedig tele vagyunk győztesekkel. Miért nem tudunk a kishitűségtől, az aggodalmaskodástól és a panaszkodástól megszabadulni?

Persze, tudjuk, jobb félni, mint megijedni. Meg a pesszimizmus valójában burkolt optimizmus. És különben is, ez az örökségünk: az amerikaiaknak könnyű, ők minden háborút megnyertek, minket viszont folyamatosan leigáztak. Bal sors, akit régen tép, meg minden.

Ezeken gondolkodtam, amikor az óvoda után hazafelé tartottunk a gyerekekkel. Az egyik előre szaladt a jeges úton. „El fogsz esni!” – kiabáltam utána. Erre a kisebbik fiú is rohangálni kezdett. „Rossz nézni” – fogtam a fejemet. Otthon összeverekedtek. „Sírás lesz a vége!” – figyelmeztettem őket. Amikor az ollóval hadonásztak, rájuk szóltam, hogy megvágják magukat. Amikor megszomjaztak, és a teli pohárral mászkáltak a szőnyegen, mondtam nekik, hogy vigyázzanak, mert kiöntik.

Túl sok az energiájuk, talán sportolniuk kellene valamit. Az még sikerélményt is adhatna nekik. Én hiszek benne, hogy győztesnek születtek.

Pór Attila