Egy hónapja megkérdezték Gordon Ramsay-t, szerinte melyik az az öt ételféleség, amelynek elkészítését mindenkinek meg kellene tanulnia. Az angol sztárszakács összeállította a maga listáját, amelyen szerepel egy jóféle hamburger, egy egészséges reggeli, egy hirtelen körbepirított, majd hosszan párolt, húsos fogás, egy csirkeétel és egy tökéletes desszert. Amióta a hírt olvastam, a saját ötösömön gondolkodom, és némi variálás után megszületett a végeredmény.

Az alapfelvetésen kicsit változtattam, válogatás közben ugyanis azt tartottam szem előtt, hogy mit szeretnék feltétlenül megtanítani a lányomnak. Az egyben sült hús, valamint a kényeztető desszert az én listámon is szerepel, de a többi ponttal vitatkoznék. Először is, ott a húsleves: meggyőződésem, hogy egy lassan, gyöngyözve főzött, aranysárga húsleves a legjobb gyógyszer testnek és léleknek, elég az illatát megérezni ahhoz, hogy az ember jobban érezze magát. A másik eltérés egyfajta szemléletváltás eredménye: az elmúlt években jöttem rá, hogy kell egy igazán gazdag, ízletes vegetáriánus fogás, amelyet még a férfiak is örömmel falnak fel. És eljutottunk ahhoz a ponthoz, amelyben a legnagyobb a véleménykülönbség: az én listámon kitüntetett szerep jut a kenyérnek. Nagyapám mindig azt mondta, hogy „a kenyér jó barát”, maga az élet, aminek mindig kell otthon lennie. Akik megélték a háborút, egészen másképp néztek egy veknire: számukra a biztonságot jelentette, azt, hogy a család nem éhezik. Magától értetődő volt, hogy nem szabad kidobni egy apró csücsköt sem, ha kicsit megszikkadt, lett belőle pirítós vagy bundás kenyér, végső esetben ledarálták morzsának. A kenyér körüli glória azonban megkopott, az egészséges életmódért folytatott küzdelemben a jó barátból fokozatosan ellenség lett. Nem tagadom, hogy hétközben én is nagyon figyelek a mértékletességre, cserébe a kenyér maradhat a jó barátom, amelynek minden falatja ünnep, és amelynek minden morzsáját kiélvezem. A főzés a gondoskodás és a szeretet megnyilvánulása, a kelt tésztába pedig ráadásként az egész lelkünket belegyúrjuk, de a kenyérsütést képzeletben még egy fokkal magasabbra helyezem. Azt nem lehet félvállról venni, felkészületlenül vagy lelkesedés nélkül csinálni, minden cipóban ott lapul az előző generációk tudása, és minden vekni egy újabb csoda. Akár elhivatott pékekkel, akár sütni szerető háziasszonyokkal kerül szóba a kenyér, úgy mesélnek a ropogós héjú, puha belsejű cipókról, mintha a gyermekükkel büszkélkednének. A kenyeret nemcsak enni jó, de sütni is: ha az ember nem spórolja meg a munkát és az odafigyelést, akkor az eredmény tökéletes lesz. Boldogság ez az egész családnak, és jól megérdemelt siker a készítőnek.

Jónap Rita