Néhány napja Győrben keltem, otthon, a szülővárosomban. Előtte egy másik reggel Hollókőn talált, ahol zölden hullámzott a látóhatár. Ma a budai hegyeket csodálom, holnap pedig Szentendrén ébredek. Mindeközben próbálom megfejteni azt az érzést, ami napok óta bujkál bennem: ha itt vagyok, oda vágyódom, ha ott, akkor meg ide. És ez a vágy akkor is hajt […]

Néhány napja Győrben keltem, otthon, a szülővárosomban. Előtte egy másik reggel Hollókőn talált, ahol zölden hullámzott a látóhatár. Ma a budai hegyeket csodálom, holnap pedig Szentendrén ébredek. Mindeközben próbálom megfejteni azt az érzést, ami napok óta bujkál bennem: ha itt vagyok, oda vágyódom, ha ott, akkor meg ide. És ez a vágy akkor is hajt tovább, amikor éppen úton vagyok. Felfedezni, világot látni! Ismerős érzés a vándorvágy, avagy a Wanderlust, ugye?

Emlékszem egy szelíd, meleg, lisszaboni reggelre. Az útitársaim még aludtak, de a szállásunk közös étkezőjében már az asztalra készítve várakozott a friss kávé, a kenyér. „A paradicsom dzsemet édesanyám készítette” – kínált kacsintva a szálló tulajdonosa. A kitárt franciaerkély elé telepedtem, és innen figyeltem a lustán ébredező, macskaköves, portugál várost.

Egy másik reggel, ezúttal Rómában egy kávézó pultjánál álltam. Azt a bizonyos világhírű, utánozhatatlan cappuccinót és brioche-t, könnyű péksütit rendeltem. Laposakat pislogva hallgattam a kávéfőző fújtatását, a lepedő méretű napilapokat böngésző férfiak hümmögését, a barista és a munkába induló emberek lármás beszélgetését.

Aztán a törökországi ébredéseim jutnak eszembe. Az érettségire repülőjegyet kértem, és így történt, hogy a középiskola befejezését követően két barátnőmmel Isztambulba utaztunk. Az alacsony költségvetés és a kalandvágy jegyében egy szívességi szálláshálózaton, a couchsurfingen kerestünk szállást, és néhány napig egy rokonszenves török fiú vendégszobájában aludtunk. Visszagondolva, valóban vakmerő vállalkozás volt megbízni egy idegenben, akit csak internetes levélváltásokból ismertünk – de megérte. Összebarátkoztunk a vendéglátónkkal, és rajta keresztül az igazi török hétköznapokba láttunk bele. Amíg ő nap közben dolgozott, a szülei úgy vigyáztak ránk, mint a porcelánbabákra. Elkísértek a Gran Bazaarba, mecsetbe, kilátóba, a város miniatúráját bemutató múzeumba, helyi szőnyegárus eldugott műhelyébe. Az étkezőasztalra pedig került mindenféle földi jó: megkóstoltuk az ayrant (török joghurtot), a ropogós simitet (perecszerű kenyeret) és persze a jellegzetes, karcsú poharakban szervírozott teát.

Talán ettől kezdve él bennem a vándorvágy. Talán a sosem ugyanolyan reggelek miatt. Talán az ezerféle íz, illat, arc érdekel. Talán a sokfajta ház, ablak, ajtó. Talán a különböző kultúrák, nyelvek, történetek varázsolnak el. Talán még az ég kékje is, amely sehol sem ugyanolyan árnyalat. Talán az az emberi jóság és vendégszeretet, amellyel az eltérő szokásoktól függetlenül mindenhol találkoztam. Talán az, hogy nem csak álmodozom róla, és egy néma képen bámulom, hanem megkóstolhatom, átélhetem. Hiszen, aki a vándorvágy csábításának egyszer is enged, tudja jól: a világ sokkal színesebb, mint amennyire el tudjuk képzelni.

Szöveg: Gősi Lilla

Tudtad, hogy a legtöbb cikkünk fizetőkapu mögött van?

Regisztrálj, és nézz meg
5 előfizetői tartalmat
ingyen!