Élő emlékek Firenzéből

Ülök a kerékpáron, és úgy száguldok, mint anno Firenzében az Arno mentén, csak épp ez a folyó most a Duna, a város pedig Budapest. Négy éve Börni barátnőm tanácsára kerestem fel a Santa Croce templom mellett megbújó, apró kerékpárműhelyt. Ott találtam rá. Rögtön beleszerettem. Karcsú, fekete váza volt, jól bírta a macskaköveket, sőt még a […]

Ülök a kerékpáron, és úgy száguldok, mint anno Firenzében az Arno mentén, csak épp ez a folyó most a Duna, a város pedig Budapest.

Négy éve Börni barátnőm tanácsára kerestem fel a Santa Croce templom mellett megbújó, apró kerékpárműhelyt. Ott találtam rá. Rögtön beleszerettem. Karcsú, fekete váza volt, jól bírta a macskaköveket, sőt még a csengője is működött! Azért az üzlet megkötésekor kicsit alkudoztam – egy külföldi egyetemista ösztöndíja nem hatalmas összeg, ám a tulaj makacs kis öregember révén nem engedett az árból. Jó, így se kért sokat, talán hatvan eurót fizettem, és ráadásként kaptam hozzá egy neonzöld zárat és mindenkori javításra ígéretet. Az új kerékpárom kosarára bolondos virágot biggyesztettem, és Olgának neveztem el.

Ettől kezdve két keréken kerülgettem a reneszánsz remekek között ámuldozó turistákat. Gyakran lefékeztem a Palazzo Vecchio előtt, hogy Olgát az Uffizi mellé láncolva hallgassam az utcazenészeket, figyeljem a tömeget. Az olasz szavak és a zene dallama átölelt. Az ég csillagos volt, az éjszaka langyos. Otthon voltam, lélegeztem, éltem ebben az álomvilágban öt hónapig. Meglátogattak sokan, a családom, a barátaim, és szereztem közben rengeteg kedves, új ismerőst. Hányszor fagyiztunk a folyópart mellvédjének támaszkodva! Napoztunk a vízbe nyúló Santa Rosa gáton! És boroztunk, beszélgettünk, nevettünk egy-egy hídon ülve. Egyszer túl hamar érkeztem a Santa Maria Novella pályaudvarra, hajnalok hajnalán – így a vonat indulása előtt volt időm, hogy a Dóm előtti téren várjam meg a pirkadatot. Rajtam kívül nem volt ott más, csak a galambok, néhány munkás, egy apáca. Sosem felejtem el. Az a kupola! Az ég tiszta kékje, a fények harmatos párája, ahogy felkelt a nap. És a csend. Áldott pillanat.

Múlt héten beszakadt a Lungarno egy szakasza a Ponte Vecchio hídhoz közel, és a folyó partján keletkezett kétszáz méteres lyukban eltűnt nagyjából húsz parkoló autó. Ijedten néztem a friss fotókat, mekkora a baj. A firenzei emlékeimet még egy múlt heti momentum felidézte: ismét bicikli tulajdonos lettem, csak immár Budapesten. Ez a járgány a Rózi nevet kapta, és, habár a Firenzéből hazahozott zöld, láncos zárat használom hozzá, a láncot összefogó lakat már nem ugyanaz. A biciklizáram egyszerre régi, mégis új. A minap egy baráti beszélgetésen szóba került, mennyire érdemes kötődni − tárgyainkhoz. Én amellett érveltem,  hogy nem jó a görcsös ragaszkodás, mert egy tárgy tönkremegy, elveszik, átalakul. Hasonlóképp a helyek. A rakpart beszakadhat, és hiába újítják fel, nem lesz már ugyanaz. Viszont a ragaszkodás egy esetben nem céltalan: ha a tárgynak, a helynek története van, és képes eszünkbe juttatni mindazokat, akikkel a történeteket együtt éltük át.

Szöveg: Gősi Lilla

Tudtad, hogy a legtöbb cikkünk fizetőkapu mögött van?

Regisztrálj, és nézz meg
5 előfizetői tartalmat
ingyen!