Egyszer elmesélte élete egyik meghatározó élményét, amikor egy bikaviadalon látta azt a pillanatot, amikor a bika a halálos döfést kapta. Tucatnyi szúrás nyomán mindenhonnan patakzott már a vér belőle, de még állt a lábán, még fújtatott, még vitte a lendület előre, ám közben a szeme egyszer csak meghalt. Hirtelen kihunyt a fény belőle. Igen, az izmok, a refl exek még működtek, vitte a hév, de a szem jelezte, hogy ez már nem élet, legfeljebb puszta lét. Azóta mindig a szemét fi gyelte a tükörben. Hogy csillog-e még? Hogy ott van-e még benne az a varázslatos fény, ami ragyog, áthatol, dermeszt, melenget, rémít, hat, ami kacagtat, ríkat, szerelmet ébreszt, vágyat olt, vigasztal, vagy megdöbbent. A fény, amely egyszer tudott a világra rácsodálkozó gyereké lenni, nyitott, bámész, tiszta és huncut, máskor pedig valami ezeréves mindentudó, mindent átlátó, mindenen felülemelkedett démonikus lényé. Kobold, boszorkány, tündér, angyal egyszerre. Élete szinte egyetlen hatalmas, tökéletesen végigvitt szerep: minden megnyilvánulásában, megnyilatkozásában Psota Irén volt. A fergeteges, a szeszélyes, az imádnivaló, lobogó, fájdalmas, sebzett, eltéríthetetlen Psota Irén. A színpadok, fi lmek királynője. Mintha valójában ott élte volna az életét, oda összpontosította energiáit, ott teljesedtek volna ki elementáris, minden köznapit szétfeszítő indulatai, érzelmi orkánjai, zuhatagai. Ő volt talán az utolsó megrázó tragika, az első és azóta sem felülmúlható, fergeteges musicalsztár, és közben a minden szerepében frenetikus komika. Szinte valamennyi szerepet beteljesített. Súlyával, eredetiségével, szenvedélyével, intenzitásával. Dollyt, Irmát, Elektrát, Yermát, Margaridát, Gertrúdot, a Púpos lányt, a Néma lányt, annyira rányomta a bélyegét minden alakításra, minden előadásra, akár főszereplőként volt jelen, akár epizodistaként, de felülmúlhatatlan volt kupléban, kabaréjelenetekben, bohóctréfában. Egyszer meg is kérdeztem tőle, hogy nincs-e ebben valami menekvés a művészet tökéletességébe, az élet tökéletlenségével szemben. A játék megismételhetőségébe a valóság egyszeriségével szemben. Ő, tőle szokatlanul, halkan válaszolt: Nem… Ez már rég nem játék! Ez már így teljes élet. Én már jó ideje minden sejtemben, porcikámban, idegszálamban élem a színpadi létem. Igazi szenvedélyeimből, félelmeimből, szorongásaimból, szárnyalásaimból, válságaimból, magányaimból, tépelődéseimből, hisztijeimből, gyűlöleteimből, rajongásaimból építkezem! Majd huncut mosollyal, pajkosan hozzáfűzte: és ha tudná, Andriska, hogy ez milyen csodálatos szex! Dehogy tudom, Psota Irén! Honnan tudnám? Honnan sejthetném mindazt, amit tetszett tudni, érezni, érzékeltetni, kifejezni, átadni, megosztani? Mind, mind, mind magával vitte. Mert a titok Maga volt! Én csak azt szeretném tudni, hogy most hogyan néz. Milyen a tekintete? Ugye az nem halt meg? Ugye az most is és mindörökké él, csillog, ragyog?

Szöveg: Szegő András

Tudtad, hogy a legtöbb cikkünk fizetőkapu mögött van?

Regisztrálj, és nézz meg
5 előfizetői tartalmat
ingyen!