Nem a felvételin múlik!

Tíz napja zajlottak a középiskolai felvételik, és múlt hétfőn már tele voltak a közösségi oldalak zokogó diákokról és háborgó szülőkről szóló hírekkel. A vizsgázóknak a matematika felvételin rengeteg nehéz feladatot kellett megoldaniuk, a magyar felvételin pedig egészen mást kértek számon, mint amire számítottak. Az egyik női portálon egy jogász egyenesen a gyerekek jogaira hivatkozott, és azt kérte számon, vajon a középiskola arra kíváncsi-e, amire kell. Távol álljon tőlem, hogy az oktatási rendszer hibáiról értekezzem, inkább megnyugtatnám a szülőket: korántsem biztos, hogy a gyerek saját teljesítményével kapcsolatos értékítélete helyes! Soha nem felejtem el, amikor az egyetemi felvételim után lesújtva ültem a folyosón, mert biztos voltam benne, hogy rossz lett a tesztem, miközben egy másik lány mellettem majd kicsattant a boldogságtól, hogy milyen jót írt. Én maximális pontszámot kaptam, ő nullásra teljesített. Gondolom, óriási nyomás alatt lehettem, ami eltorzította az önértékelésemet. Hasonlóan egy ismerősöm kislányához, aki azt hüppögte az édesanyja nyakába, amikor a szülei megkérdezték a középiskolai felvételi után, miért sír: „Az é-é-le-tem múú- lik raj-ta!” A szülők erre elnevették magukat, és azt kérdezték: „Ki mondta ezt neked?” „Nem mondta senki, csak így érzem” – felelte az amúgy nagyon okos tizenkét éves. Vigyázni kell tehát arra, mekkora súlyt helyezünk egy gyerek vállára, hiszen tapasztalatok híján még nem tudja megrázni magát, és jó esetben óriási benne a megfelelési vágy. Egy józan szülő azonban sok mindent helyre tehet a gyerekében. Visszatérve az egyetemi példához, a másik véglet se szerencsésebb. Riválisom, mint láttuk, akkora mellénnyel érkezett, hogy azt hitte, csak nagyot kell vetítenie, és máris övé az oroszlán. Nyilván ezt tanították neki a szülei, amikor az égvilágon mindenért megdicsérték, azt mondták, minden az övé lehet, de komoly elvárásokat nem támasztottak vele szemben. Küzdeni, felkészülni nem tudott, csak a sikert szerette volna bezsebelni. (Hány ilyen emberrel találkozom!) Egy fiatal önértékelése minden esetben a szülői nevelés függvénye, és később már nehezen változtatható meg. Az, akit maximálisan támogattak, szerettek, dicsértek, tehát megelőlegezték neki a bizalmat, ugyanakkor reális elvárásokat támasztottak vele szemben, remélhetőleg acélosabb önbizalommal indul neki az életnek, mint azok, akiket folyton a „nem vagy elég jó”-visszajelzésekkel frusztráltak, vagy ellenkezőleg, mindent alájuk raktak, csak hogy megkíméljék őket a kudarcoktól.

Lévén a gyerekeim éppen pályakezdők, bőven van merítésem a nemzedéküket illetően, és sajnos azt látom, hogy sokan közülük türelmetlenek, elégedetlenek a helyzetükkel, ugyanakkor képtelenek szorgalmasan, magukat odatéve megküzdeni a céljaikért. Az első kudarc elkedvetleníti őket. Vajon mi ebben a mi generációnk felelőssége? Talán nagyon is azt sugalltuk, hogy a határ a csillagos ég? Meglehet. Végül is ezt a hitet plántálta belénk annak idején a rendszerváltás, mi csak továbbörökítettük. Nehéz kötéltánc ez, és persze mindenki szeretné a gyerekét önmagánál magasabban szárnyalni. Ám hiba azt hinni, hogy majd ő fog revansot venni az esetleg elszenvedett kudarcainkért. Egy ilyen elvárás csak elnehezítheti a szárnyait.

Koronczay Lilla

Próbáld ki most ingyen!

Regisztrációdért
5 előfizetői tartalmat
megnézhetsz. Te döntöd el, melyiket.