66. születésnapunk alkalmából úgy döntöttünk, felelevenítünk néhány humoros vagy éppen megható, de mindenképpen felejthetetlen történetet, melyeket Nők Lapjásként éltünk át az elmúlt évek során. Elsőként fogadjátok szeretettel V. Kulcsár Ildikó jegyzetét.

Ha az ember újságírásra adja a fejét, folyamatosan tanul és nevelődik. Mert bizony a riportalanyok – legyenek királynők vagy koldusok – alakítanak minket. Magam a valószínűtlenül gazdag tokiói császári palotában – ahová ritkán engednek be földi halandót – jöttem rá, hogy Takamado hercegnő, a japán császár menye, éppolyan gondokkal küszködik az „aranykalitkában”, mint én, ön vagy te Magyarországon.

Történt ugyanis, hogy hazánk nagykövetének közbenjárására exkluzív interjút készíthettem vele (ami megtiszteltetés volt a Nők Lapjának, de nekem is), csakhogy a szép japán hölgy zárt volt, mint egy csonthéjas gyümölcs. Bármit kérdeztem, tőmondatokban felelt. Nem találtam rajta fogást, „yes, no, may be” típusú válaszokat kaptam. Kétségbeestem: otthon várják az interjút, a címlapot is fenntartották a hercegnő számára, de mit írjak, ha semmiről sem beszél? Végül (kínomban) a gyerekeiről kezdtem érdeklődni.

No, ekkor villant fel érzelem a márványfehér arcon, mire megjegyeztem, hogy én izgatott vagyok „gyerekügyben”, hiszen a legkisebbem most lesz elsős. És lőn csoda, deus ex machina! A hercegnő felpattant, sétálni kezdett az elefántcsonttal és drágakövekkel kirakott teremben, majd felháborodva mesélt a japán iskolarendszer szigoráról, amelytől ő sem tudja megvédeni az enyémmel egyidős gyermekét.

Néhány perc múlva nem egy magyar újságíró, és egy japán hercegnő beszélgetett, hanem két aggódó anya szidta egymás szavába vágva a saját iskolarendszerét. Ő felháborodva beszélt az úgynevezett „második iskoláról”, amely halálosan fárasztó a kisgyerekeknek, én a poroszos nevelést, a túlterhelést és a kapkodást tettem szóvá. Aztán e „roham” után mosolyogva néztünk egymásra, és ő bőbeszédűen válaszolt a többi kérdésemre is. Negyven percet kaptam a sajtóirodától, másfél óráig beszélgettünk, így könnyű volt megírni ezt az örökké emlékezetes interjút.

Miért felejthetetlen? Ó, csak azért, mert egy életre megtanultam, hogy bármilyen magasra repít valakit a születési előjoga, a tehetsége vagy a jó szerencséje, az aggódás éppúgy része az életének, mint a szegényekének. Azóta hiába mondják nekem politikusok, királynők, sztárok vagy nagyon gazdag emberek, hogy minden gömbölyű az életükben, nem hiszek nekik. Elvégre a világ leggazdagabb császári udvarában szembesültem azzal, hogy a szorongás éppúgy megbújik a paloták aranyozott szegleteiben, mint a mi tehetős, átlagos vagy nagyon szegény otthonainkban.

Tudtad, hogy a legtöbb cikkünk fizetőkapu mögött van?

Regisztrálj, és nézz meg
5 előfizetői tartalmat
ingyen!