Az egyik kedvenc filmemben, A szerelem hálójában, amikor Meg Ryan bezárja könyvesboltját, kitesz egy táblát a kirakatba ezzel a felirattal: „42 év után bezárunk. Örülünk, hogy részesei lehettünk az életüknek”. Kicsit én is ezt érzem most.

Nyolc évvel ezelőtt, egy pénteki napon abban a tudatban mentem haza a Nők Lapjából, hogy van még egy hónapom a szülésig, dolgoznom innentől nem kell, szépen rápihenek erre az anyaságra. Másnap reggel már kezemben tarthattam Barnabást, aki komolyan vette a szülési szabadság kezdetét, és rögtön ki is kívánkozott a világba. Mivel ekkortájt még két kolléganőmnek, Dobray Sacinak és Szekeres P. Mónikának is kicsi gyereke volt, adódott az ötlet, hogy osszuk meg kismamás tapasztalatainkat a Nők Lapja hasábjain. Tekintve, hogy hárman ezerfélék vagyunk, írtunk arról, hogyan nevelünk vegetáriánus babát, hogyan élünk meg egy örökbefogadást, meddig szoptatunk, hogyan költözünk gyerekkel egy másik lakásba vagy éppen egy másik országba, hogyan rohanunk velük a kórházba, hogyan próbáljuk túlélni az alvásmegvonást… És még milliónyi téma merült fel az utóbbi hét évben, amióta a lehető legőszintébben próbálunk minderről vallani, panaszkodni, pletykálni olvasóinknak – és persze magunknak is. Mivel – az élet úgy hozta, és így is beszéltük meg – én írtam a legtöbb bejegyzést ebbe a nyilvános naplóba, emiatt már többször gondoltam rá, hogy könyvvé fűzöm össze a történeteket, hogy egyben átadhassam egyszer a gyerekeimnek. Hiszen ebben egyrészt benne van számtalan olyan apró kis emlék, pillanat, amely oly jellemző volt egy-egy korszakunkra, de már biztos a feledés homályába veszett volna. Másrészt benne van minden érzelem, ami egy anyát a gyerekeihez fűzhet: a mélységes szeretet, a lelkiismeret-furdalás, a düh, az öröm, a tehetetlenség, a büszkeség… Ha egyszer majd elolvassák, talán megértik, mit, miért tettem, és honnan indultunk el – együtt.

Mindig nagyon boldoggá tett, ha egy olvasó azt írta, köszöni a cikkeket, annyira jó, hogy tudott nevetni a saját helyzetén, mert végre valaki kimondta, mi van a rózsaszín babaillatú ködön túl. Szerették ezt a rovatot a nagymamák, akik már átélték mindezt, és évtizedek távolságból hozták vissza az írások az emlékeiket. Szerették az anyukák, akik éppen ugyanazt élték meg a mindennapjaikban, amiről egy-egy cikkben szóltunk. És szerették azok is, akiknek (még) nincs gyerekük, de szívesen vettek részt egy realista gyorstalpalón. Az anyaság nem csak szép pillanatokból áll – erről beszélni kell, és az anyáknak ebben támogatniuk kell egymást. Az elmúlt nyolc évem egyik nagy tapasztalata, hogy milyen sokat segíthetünk egymásnak – néha azzal, hogy elhozzuk a másik gyerekét az iskolából, néha azzal, hogy együtt nevetünk magunkon, néha meg azzal, hogy túllépünk az előítéleteinken.

Mivel véget ért számomra (is, Saciéknak már korábban) a kismamakorszak, visszatérek a munka világába, úgyhogy a rovat eddigi formájában megszűnik. Köszönöm, hogy az életünk részei voltak.

Próbáld ki most ingyen!

Regisztrációdért
5 előfizetői tartalmat
megnézhetsz. Te döntöd el, melyiket.