Tele volt minden a nagy hírrel: hatvanhárom év után bezár a legendás Jégbüfé. Be is zárt, az utolsó napon végeláthatatlan sorok kígyóztak a néhai Felszabadulás téren, annyian akarták megenni utolsó, olyan jólesőn ismerős francia krémeseiket és egyebeiket.

Mert igen, sokan úgy érezzük, a Jégbüfével – amely úgy tűnt, öröktől itt volt és örökké itt lesz –valami elveszett, talán a gyerekkorunk egy szeglete. Emlékszem, amikor 15 évesen – kis híján – megcsókolt ott az a bárdolatlan stílusú, szép költőtanonc, vagy amikor vasárnaponként beugrottunk anyuval, amikor még fényes barna volt a haja és erős a térde (én lúdlábat ettem, ő feketét ivott másfél kockacukorral). Amikor még azt hittem, a világ nemcsak gyönyörű, hanem az enyém is.

Az ember szívét most megfacsarta hát a szomorúság, hogy igen, ennek is vége, mint egyszer mindennek, és nincs remény, hogy ne így legyen. Ahogy anyu sincs már itt, és Cipő sem, aki megénekelte, hogy „A jégbüfé előtt, talpig feketében Dórácska áll, egy fagylalttal kezében…” Szóval amolyan ártatlanul elméláztam én is mindezeken, amíg fejemre – s a hozzám hasonlók fejére – nem koppintottak. Jöttek az ellenkommentek, sőt cikkek, például hogy mivel a Jégbüfé a „Kádár-rendszer hazugságainak máig élő szimbóluma”, megszűnését jó érzésű, szabad magyar embernek csakis üdvözölnie lenne helyénvaló. Meg amúgy is, a süti száraz volt, és háromszor kellett sorban állni, hogy egyszer megkapja az ember. Hát én nem szégyellem kimondani: nagyon is szívesen állnék újra sorba háromszor, sőt még hatszor is, ha megint 16 éves lehetnék, vagy akár 21. Csak egy kis időre. Valószínűleg egy pillanatra sem gondolnék Kádár Jánosra, se pro, se kontra.

Aztán mégiscsak elszégyellem magam, valami másért. Hogy miközben – ki így, ki úgy – az elmúlt gyerekkor romjain kérődzünk, a hírek között megint csak ömlik a szemembe, az agyamba, a szívembe a tömény, felfoghatatlan rettenet, ami valójában a világ ma.

„Közel negyven fiatal nő halt meg egy zsúfolt teherautóból kizuhanva Szváziföldön, útban arra a hagyományos évenkénti szertartásra, amelynek során III. Mszváti király új feleséget választ magának a szűz lányok közül.”

„Indiában egy 23 éves nőt és 15 éves húgát tömeges megerőszakolásra ítélte a vének tanácsa.”

„71 menekült fulladt meg egy teherautóba zárva, köztük négy gyerek.”

Zúg a fejem már megint, és üvölteni volna kedvem: Istenem, mit lehet tenni?! De aztán mégis az asztalra csapok, és azt mondom: Igenis, jogom van ehhez a habkönnyű, személyes fájdalomhoz a jégbüfés hír felett, amiben nincsenek valódi könnyek, halott gyerekek és háborúk, csak én, önmagam. Kell egy kis lélegzetvétel. Hogy aztán ne bénultan álljunk, siránkozva a tehetetlenség felett, hanem újult erőkkel tegyük meg azokat az apró lépéseket, amiket lehet. Mert lehet. Egy pár üveg víz a menekülőknek, egy adag kedves szó a szomszéd néninek… Vagy fordítva.

Ami meg a Jégbüfét illeti, itt egy jó kis cukrászda két sarokra, és még a tortájuk sem száraz. Leülünk ott a gyerekekkel néhány körre, ameddig még fényes barna a hajam, és erős a térdem. Aztán elmélázom azon, hogyan lehet az élet ennyire ocsmány, és közben – igenis – ennyire gyönyörű.

A jegyzet a Nők Lapja aktuális, 2015/37. számában jelent meg.

Tudtad, hogy a legtöbb cikkünk fizetőkapu mögött van?

Regisztrálj, és nézz meg
5 előfizetői tartalmat
ingyen!