Vekerdy Tamás rengeteg hasznos tanáccsal látta el a Nők Lapja olvasóit évtizedeken át. A szülőség leggyakoribb problémái közül sok továbbra sem változott, így tanácsai ma is segíthetik a Nők Lapja olvasóit abban, hogy túljussanak a gyereknevelés nehézségein.

Iskolaválasztás már sokadjára, de ezúttal más szemszögből közelíti a témát egy szülő. Az anyuka 2007-ben írt levelet Vekerdy Tamásnak, és azt kérdi a gyerekre aggatott címke és egyes tanítási módszerek mennyire fontosak az megfelelő iskola kiválasztásában:

„Iskolaválasztás ügyében kérem a segítségét. Azok közé a szülők közé tartozom, akik (azt hiszem, önnel egyetértésben) azt vallják, hogy a gyereknek első osztályban tanító nénit és nem iskolát választunk. Ennek szellemében kezdtem el már most érdeklődni a leendő első osztályos tanító nénik után.

Ahogy így beszélgettem anyukákkal, többen említették, hogy ők iskola előtt jártak képességfelmérésen, és ott mondták nekik, hogy a gyereküknek ez vagy az a módszer nem megfelelő. Konkrétan például, két anyuka is említette, hogy a gyereküknek nem ajánlották a Zsolnai-módszert, mert diszlexiagyanúsak.

Ekkor kezdtem elbizonytalanodni, hogy lehet, hogy nem is elég tanítót választani, hanem még a megfelelő módszert is meg kell találni? Az én gyerekem januárban töltötte be a hatodik évét, tehát az iskola kezdésekor már több mint hat és fél éves lesz. Nem gondolnám, hogy óvodában kellene még tartani, hiszen érdeklődő, okos gyermek, várja az iskolát. Régóta tudja a betűket, számokat is, nem tanítottuk, csak ha kérdezett, válaszoltunk neki.

Ismeri az összes betűt, a szavakat először kibetűzi, majd összemondja őket. Ugyanígy »ír« is, betűzi magában a szavakat, és egyenként írja le a betűket. Azért lettem bizonytalan, mert nálunk két iskola működik, amelyik közelebb van hozzánk, az Zsolnai módszerű. Nem ismerem teljesen, de azt tudom, hogy nem ilyen »hagyományos«, betűzős módszerrel tanítanak. Lehet, hogy ez tényleg össze fogja zavarni a gyereket, és tényleg el fogja venni a kedvét a tanulástól?

Mégiscsak jó lenne módszerek szerint is utánanézni az iskoláknak?

Inkább járjon távolabbi, de neki megfelelő módszerrel tanító iskolába? És érdemes-e egyáltalán képességfelmérésre vinni az iskola első osztályába készülő gyerekeket? (A fentebb említett két anyának a képességfelmérésig senki nem mondta, hogydiszlexiagyanús a gyerekük, pedig jártak logopédushoz is.)”

Vekerdy Tamás véleménye a Zsolnai módszerről

Igen, valóban egyetértünk abban, hogy minél kisebb a gyerek, annál fontosabb a tanító személye. És annál fontosabb, hogy a gyerek ne legyen naponta hosszú utazásra, autózásra kényszerítve. Lehetőleg közeli – minél közelebbi – iskolába járjon; persze előfordulhat, hogy éppenséggel a legközelebbi iskolában nem találjuk meg a keresett, az áhított tanító nénit, akkor persze mehetünk egy kicsit messzebb, de jó lenne, ha még oda is gyalog tudnánk eljutni.

Az aztán, hogy egy-egy család, anya, apa kit tart a jó, az „áhított” tanítónak, persze nagyon különböző lehet.

Én a „tyúkanyó” tanító nénit keresném a gyerekemnek, aki nagy érzelmi biztonságot ad, gondoskodó, kedves, még sokat mesél, tudja, hogy a gyerek számára most még fontosabb – és fejlesztőbb – a szabad játék, mint az iskolás tanulás, tudja, hogy még sokat kell futkározni a szabad levegőn, tudja, hogy a kis elsős figyelmének terjedelme még esetleg csak hat-nyolc-tizenkét perc – és még nagyon sok dolgot tud, nem, nem a tantárgyakról elsősorban, hanem a gyerekről, a gyerekekről, és a legtöbbet ösztönösen.

Az én ismereteimmel nem egyezik meg az, hogy akármelyik jó, elfogadott módszer ne volna ajánlható a diszlexiagyanús gyerekeknek. (A Zsolnai-féle nyelvi-irodalmikommunikációs program kidolgozásának idején éppenséggel a legjobbak egyike volt.) De persze nem tudhatom, hogy a közeli iskolában ezeket hogyan alkalmazzák, és ki alkalmazza őket, ami megint csak a tanító kérdése.

A gyerek legyen középpontban!

Úgy gondolom, hogy minden gyerekközpontú (személyközpontú) módszer jó; minden módszer jó, amelyik a gyerekekhez, sőt, az egyes gyerekhez szabja, differenciált módon az iskolai tevékenységet, és tudja, hogy a képességek fejlesztésével nem kell és nem szabad sietni! Ha megtalálja azt a bizonyos jó tanító nénit, akkor a gyerekét semmiféle hátrány nem érheti abból, hogy a maga örömére már betűz és „ír”.

(Még egyszer a Zsolnai-módszerre visszatérve: ismereteim szerint ez egy kombinált írás-olvasás tanítási módszer, amely többféle módszer legjobb elemeit tartalmazza.) Azt gondolom, hogy soha nem a módszer zavarja meg a gyerekeket és veszi el a kedvüket a tanulástól, hanem mindig a módszerek alkalmazása (és a módszerek alkalmazója).

(Persze az igaz, hogy például a szóképes olvasás kevésbé felel meg a magyar, mint az angol nyelvnek; de olyat is láthattunk már, hogy az a tanító, aki ennek helyességéről meg van győződve és művészi alkalmazója, ezzel a módszerrel is jó eredményt érhet el.)

efe

Persze érdemes a módszerekről is tájékozódni, de inkább csak azért, hogy tudjam, nekem, szülőnek – aki a gyermekem személyiségi jogait hordozom nagykorúságáig – melyik rokonszenvesebb és vonzóbb. Nem hiszem, hogy van a módszerek között olyan különbség, hogy melyik, melyik gyereknek felel meg.

Ellenkezőleg, úgy gondolom, hogy minden jó módszer minden gyereknek egyformán jó lehet, hajói csinálják, gyerekre szabottan alkalmazzák. Képességfelmérésre pedig biztosan nem vinném a gyerekemet az első osztályba íratás előtt (de valószínűleg később sem). Azt gondolom, egy gyerekről csak annyit kell tudnunk, hogy iskolaérett-e (és persze azt is, hogy egészséges-e testi és lelki értelemben).

Talán még annyit, hogy én azt tartom jó iskolának, ahol egy-egy osztályban lehetőség szerint megmutatkozik az a sokféleség, amelyben a felnőtt társadalom is él tehetségben, képességben.

Kapcsolódó: Családi vita az iskolaválasztás körül – Vekerdy Tamás segít a döntésben

Forrás: Nők Lapja archívum (2007/9. lapszám)
Kiemelt kép: Getty Images