Vekerdy Tamás rengeteg hasznos tanáccsal látta el a Nők Lapja olvasóit évtizedeken át. A szülőség leggyakoribb problémái közül sok továbbra sem változott, így tanácsai ma is segíthetik a Nők Lapja olvasóit abban, hogy túljussanak a gyereknevelés nehézségein.

Egy halálos beteg baba megrengeti egy család életét, de ha van egy testvér is, akire még extrán figyelnie kell a szülőknek, az még nehezebbé teszi a gyászt. Hogyan segíthetnek feldolgozni a szülők a egy kicsi gyereknek a testvére elvesztését?

Most derült ki, hogy újszülött, alig két hónapos kisfiúnk halálos beteg. Születése óta sejtettük, hogy valami nincsen rendjén. Szemteke-rezgés, arci aszimmetria, nem tökéletesen működő reflexek, nyelési nehézségek.

Végül egy rutinszerű testi ultrahangos vizsgálat ritka és nagyon súlyos agydaganatot mutatott ki.

Az idegsebészet orvosait kifaggatva azt tudtuk meg, hogy lényegében nem lehet műteni, illetve szinte biztos, hogy utána csak lélegeztetőgépen, infúzióval lehetne mesterségesen életben tartani, ha egyáltalán túlélné a műtétet. Hogy vállaljuk-e mindezt vagy sem, erről lényegében már döntöttünk a férjemmel, és egybehangzó véleményen vagyunk. A következő nagy kérdés, hogy hazahozzuk-e Ferkót, és itthon ápoljuk-e, amíg még él ( (pár hétről, esetleg egy-két hónapról lenne szó), vagy pedig szerezzünk egy helyet egy gyerekkórházban, ahol gondját viselnék, és továbbra is naponta bejárnánk hozzá.

Mindez azért merül fel egyáltalán (hiszen egyébként természetesen hazahoznánk), mert nem tudjuk, hogyan segíthetünk feldolgozni ezt a helyzetet hároméves kislányunknak. A kistestvér másfél hónapig volt velünk itthon. A testvérféltékenység jeleit nem tapasztaltuk, kislányunk mindig is nagy szeretettel viseltetett Ferkó iránt, puszilgatta, simogatta, a délutáni alvásból felébredve először mindig Ferkó rácsos ágyához szaladt, hogy megnézze őt. Amióta Ferkó kórházban van, nem kérdez felőle. Mi továbbra is beszélünk róla. („Ferkó már biztosan alszik, neked is tessék lefeküdni.”)

De ő nem kérdez róla soha.

Ugyanakkor sejti, hogy valami nincs rendben. Engem rendszeresen lát zokogni; a kisvonatos játék „állomásépülete” pár napja már „kórház”. Nem tudjuk eldönteni, hogy kislányunk, Judit szempontjából mi lenne elviselhetőbb: ha hazahoznánk az egyre rosszabb állapotba kerülő Ferkót, vagy ha naponta bejárnánk hozzá. Ha hazahozzuk, és Judit szeme láttára hal meg, mit csináljunk? „Nem baj, Jucikám, Ferkó egy kicsit elaludt, gyere inkább, vonatozzunk egyet…” – majd sikítva bőgjünk?

Hogyan dolgozná fel, hogy itt volt másfél hónapig egy kisbaba, aztán egy ideig nem, majd pár hétig megint igen, aztán zokogásunktól kísérve örökre eltűnik? De ha nem hozzuk haza, csak mi járunk be hozzá, örök marad a lelkifurdalás, hogy nem tettünk meg mindent a pici fiunk érdekében. Mi a teendő?

Vekerdy Tamás a gyász nehézségéről

Hirtelenjében csak azt tudom válaszolni, hogy Judit előtt nyíltan kell kezelni a dolgokat. Hiszen úgyis mindent „tud”! Átérzi, átéli a maguk érzéseit – izgalmait és szomorúságát sőt, sokan azt állítják, klinikai tapasztalatok alapján, hogy a maguk gondolatai is megképződnek félig tudatos formában a gyerekben, képzetáramlásuk hullámai őt is elérik, rajta is áthullámzanak. (Hiszen a kisvasút állomásépülete már kórházzá változott…)

Ha maguk Ferkó születése óta sejtették, hogy valami nincsen rendjén, aggódva nézték szemét, arcát, szorongtak nyelési nehézségei miatt, akkor mindez Judit önkéntelen figyelmét sem kerülte el, ő is részt vett magukkal mindazokban a gondokban, melyek magukat nyomasztották, ha nem is tudatos formában. A dolgok egyszerű kimondása, megfogalmazása – „Ferkó beteg” – segít Juditnak, hogy világosabban lássa, tudatába emelje saját tudattalan vagy féltudatos nyugtalanságát, és ezzel csökkentse, vagy időnként éppenséggel kioltsa a feszültséget, a szorongást.

Ha levelüket jól olvasom, a maguk egybehangzó véleménye az, hogy nem engedik megműteni Ferkót. Azt hiszem – amennyire a távolból ezt meg tudom ítélni –, hogy ezzel magam is egyetértenék. De mit is lehet mondani Juditnak – aki önmagával és magukkal szemben is olyan tapintatos, hogy amióta Ferkó kórházban van, nem is kérdez felőle?

Saját hitükhöz mérten kell arról beszélniük, hogy Ferkó „lelkének” ez a testi ruha nem felelt meg, ezért most „visszaszáll”, vagy ha maguk másképp gondolják, akkor abban a formában elmondani, hogy a dolgok („az anyagok”) most nem álltak össze Ferkó számára, de a természet kifogyhatatlan és örök erői mindig újra próbálkoznak, és végül is létrehozzák, amit akarnak.

Persze nem ezekkel a szavakkal, ez csak a csontváza a megközelítésnek; ami a fontos: változásokról és átváltozásokról – metamorfózisokról – van szó, ezt a gyerekek jól fel tudják fogni, nem pedig valamiféle végleges állapotokról, a valamiből semmivé levésről (ez nyugtalanító és felfoghatatlan).

Nem baj, ha Judit előtt, netán vele együtt sírnak, ölükbe vonva őt, simogatva, vigasztalva bevonják bánatukba, és meg is mondják, hogy nehéz ezeket a változásokat elviselni…

A Nők Lapja 2006/23-es lapszámában Vekerdy Tamás tanácsa súlyosan beteg gyerekek szüleinek (Fotó: Nők Lapja archívum)

Csak civil véleményem lehet arról a távolból, hogy hazahoznám-e Ferkót. Én, azt hiszem, nem hoznám haza. Bizonytalan vagyok benne, hogy Ferkónak ez jobb volna. Rendszeresen bejárnék hozzá, ahogy ezt maguk is teszik, és intuícióm szerint dönteném el, hogy Juditot is bevigyem-e egyszer vagy kétszer, esetleg búcsúzni. Erőt kívánok az elkövetkező hetekhez. Annak a tudatát szeretném felkelteni, hogy a közösen átélt szenvedések erősítenek és összekovácsolnak.

Kapcsolódó: Ha gyászol a szerettünk, kerüljük ezt a 7 mondatot

Forrás: Nők Lapja archívum (2006/23. lapszám)
Kiemelt kép: Getty Images