Vekerdy Tamás rengeteg hasznos tanáccsal látta el a Nők Lapja olvasóit évtizedeken át. A szülőség leggyakoribb problémái közül sok továbbra sem változott, így tanácsai ma is segíthetik a Nők Lapja olvasóit abban, hogy túljussanak a gyereknevelés nehézségein.

Egy mozaikcsalád élete mindig bonyolult és rengeteg olyan téma merül fel, amiről nem lehet eleget beszélni. Ideális esetben a mostohaanyuka nagyon fontos szerepet tölt be a gyerek, gyerekek életében, de hogyan lehet ezt jól csinálni? És érdemes-e a szavak jelentésén filozofálni vagy ösztönösen tegyük nevelőszülőkén, amit jónak gondolunk? Vekerdy Tamás egy remek könyvet ajánl a témában.

„Amikor megmondtuk a férjem hatéves kislányának, hogy összeházasodunk, azt kérdezte tőlem, hogy akkor most én is az anyukája leszek-e. Mondtam: nem, hiszen neki van anyukája. Különben is, mi még alig ismerjük egymást (a házasságkötésünkig nem egy városban éltünk, és a gyerekkel csak ritkán találkoztam).

Még hozzátettem, nagyon remélem, hogy jóban leszünk, mivel ő nekem igazán rokonszenves, de az anyukája akkor sem leszek. Biztos van, aki ezt a választ barátságtalannak, visszautasítónak találja, de nekem az volt az érzésem, hogy a gyerek megkönnyebbült. Helyükre kerültek a dolgok.

Mit kezdhetett volna azzal a kijelentéssel, hogy a házasságkötésünk pillanatában én is az anyja leszek? Ettől biztosan nem fog az irányomban úgy érezni, mint az anyja iránt, és egyelőre a számomra is idegen marad, akármennyire igyekszem is jól bánni vele.

Nem kellene az anya fogalmát ennyire leértékelni.

Aztán a kislány, amikor a lányom megszületett, megint visszatért arra a kérdésre, hogy hát mik is vagyunk mi egymásnak. Azt érti, mondta, hogy én a papája felesége vagyok és a kistestvére mamája, de mije vagyok őneki? Együtt gondolkodtunk, hogy hogyan tudnánk megnevezni ezt a viszonyt. Megint csak arra jutottunk, hogy rossz minden olyan megfogalmazás, mint például a mostoha, pótanya, nevelőanya, második anya, mivel neki van anyja, akit nem kell pótolni.

Abban maradtunk, hogy nem találunk nevet. Szerintem a gyereket nem is annyira a megnevezés foglalkoztatta, mint inkább az az érzés, hogy bár én kezdtem beépülni az életébe, de egyelőre csak azáltal, hogy mindkettőnknek fontos személyek kötöttek minket egymáshoz. Aki neki apja, az nekem férjem, aki neki kistestvére, az nekem gyerekem, de közvetlenül kettőnk között még nem volt valódi kapcsolat.

Idővel egyébként az is kialakult, ami akkor vált a számomra világossá, amikor egyszer végiggondoltam: ha a házasságunk zátonyra futna, vele akkor is tartanám a kapcsolatot. Már nem „a férjem lánya” volt, hanem „a Zsófi”, ahogy akkoriban már ő sem kérdezte, hogy ki is vagyok én, hanem egyszerűen „a Márta” lettem, aki hozzátartozik az életéhez és kész. Persze egyáltalán nem úgy, mint az anyja, hanem más módon. A viszonyunknak most sem tudnék nevet adni, nem hasonlít az anya-gyerek kapcsolathoz. Valami keverék egyfiatalabb barátnőből és közeli rokonból.”

Vekerdy Tamás a mozaikcsaládok működéséről

A fenti tanulságos – és szerintem szívlelendő – történetet Fischer Eszter most megjelent, Modern mostohák című könyvéből idéztem. (A könyv alcíme: A páromnak gyereke van). A könyvben a szerző – Berlinben élő – magyar pszichológus egyébként a „modern mostohák” tucatjaival beszélget, és elemzi történeteiket. Férfiakkal és nőkkel vegyesen.

És megszólalnak a gyerekek is! Mostohák-e a modern mostohák? Mi is az a patchwork-család? (Patchwork -foltvarrás, angolul; amikor térítőt vagy éppenséggel ruhát különböző színes foltokból varrunk össze…)

(Fotó: Getty Images)

Kinek milyen egy ilyen patchwork-családban élni (milyen a gyereknek, milyen a szülőnek, és milyen a belépő „idegennek”, a „mostohának”)? Mire is kell vigyáznunk, ha ilyen helyzetbe kerülünk, akár „édesszülők” vagyunk, akár „mostohák”? Milyen a gyerek számára a szerelmes szülő – és milyen(ek) a szerelmes számára szerelmének gyereke(i)?

Mi lehet fájdalmas – vagy éppen kiábrándító – gyereknek és felnőttnek ezekben a viszonylatokban?

Hogyan lehet elkerülni ezeket a buktatókat? Szinte végeérhetetlenül sorjáznak a könyvben az ilyen és ezekhez hasonló kérdések és válaszok. Olyan dolgokról olvashatunk, amelyekről ritkán – nem, nemjól mondom, talán azt kellene mondanom: sohasem – szoktunk nyíltan egymással beszélgetni. Sőt: még magunknak se valljuk be, amit valójában gondolunk és érzünk, mert esetleg, sejtelemként az dereng fel bennünk, anélkül, hogy tudatunkba engednénk hatolni, hogy az „szeretetlen” volna, és szorongva úgy érezzük, hogy biztos bennünk van a hiba. Pedig…

És éppen a sokféle pedig elemzését találjuk meg a könyvben, a különböző, életből vett történetekhez kapcsolva. Például: gondolunk-e arra, hogy éppen az váltja ki szerelmünk gyerekének ellenérzését, ha túlzottan törekszünk a szülőszerep betöltésére?

„A gyerek a távollévő szülő elleni árulásnak érezheti, ha hasonló módon viszonyul egy „ idegenhez”, és zavarhatja, ha úgy véli: a házastárs „bitorolni” akarja a szülő helyét. Érzései szabadabbanfejlődhetnek, ha nem kell attól tartania, hogy az új házastárs az apjának vagy anyjának a vetélytársa…”

Nők Lapja 2006/5-ös lapszámában Vekerdy Tamás arról írt, hogyan vészeljük át a leválás első lépcsőit (Fotó: Nők Lapja archívum)

Lassúság, tapintat; csak olyan tempó a közeledésben – és a szülői szerepek részleges átvállalásában –, amilyet a gyerek is és az újonnan belépő is érzelmileg követni tud… Az időnek nagyon nagy szerepe van a szerves kapcsolatok kialakulásában, melyeket semmiképpen sem lehet siettetni.

A türelem itt is – mint mindig, amikor gyerekekről van szó, de azt is mondhatnám, hogy mint mindig az emberi viszonylatokban – rendkívül jelentős szerephez jut. Néhány mellbevágó példára, „az én gyerekem és a te gyereked” problémájára, a patchwork- vagy más szóval mozaik-család kapcsolati rendszereire legközelebb még vissza kell térnem. (Saxum Kiadó)

Kapcsolódó: Mikor mondjuk meg a gyereknek, hogy válunk? 

Forrás: Nők Lapja archívum (2006/5. lapszám)
Kiemelt kép: Getty Images