Vekerdy Tamás rengeteg hasznos tanáccsal látta el a Nők Lapja olvasóit évtizedeken át. A szülőség leggyakoribb problémái közül sok továbbra sem változott, így tanácsai ma is segíthetik a Nők Lapja olvasóit abban, hogy túljussanak a gyereknevelés nehézségein.

Külföldön élő magyar család nehézségeiről kapott levelet a szerkesztőség 2006-ban. Vekerdy Tamástól kért tanácsot egy anyuka azzal kapcsolatban, hogy hogyan tehetné könnyebbé magának és a kisbabájának, hogy kényszerűségből visszatért a munkába:

„Kint élünk az Egyesült Államokban, és van egy tizenkilenc hónapos kislányunk. Eddig én voltam otthon vele, amióta csak megszületett. A férjemet jóformán csak hétvégente látta, és esténként, fürdetéskor. Rábízva még nagyon senkire nem volt, talán egyszer egy-két órára, ezért nagyon kötődik hozzám. Most úgy alakult az életünk, hogy a férjem átmenetileg nem jár dolgozni (lejárt a jogosítványa és az útlevele is, ez körülbelül két hónap, mire visszaér Magyarországról), így nekem kellett elmennem, és ő maradt otthon a kislányunkkal.

Találtam is egy bébiszitteri állást, amelyet elfogadtam, mivel itt rögtön tudtam kezdeni.

Egy tizenegy hetes kisbabával kell lennem egy héten öt napot, reggel kilenc és délután öt óra között. A kérdésem a következő: Hogyan lehetne – a gyermekem, illetve a magam számára is – a legkisebb sérülés nélkül átvészelni ezt a párhetet? Vajon megérzi és emlékezni fog arra, hogy egy másik baba miatt otthagytam őt, még ha az apjával maradt is? Egész nap rá gondolok, és annak ellenére, hogy a kisbaba nagyon aranyos, természetesen az enyémmel nem érhet fel. Kérem, válaszoljon, amilyen hamar csak tud!”

Vekerdy Tamás az elválás és leválás nehézségeiről

Nagyon megértem a gondját és természetesnek tartom, hogy mindez így felmerül magában. De az én tapasztalatom az, hogy a gyerekek  – már úgyszólván újszülött koruktól is! – nagylelkűek. Valamilyen rejtélyes módon nagyon is pontosan megérzik, hogy a szüleik azért „adták-e le őket”, mondjuk, a nagymamánál, hogy egy-két hétre elmehessenek síelni, „ahogy mindig is szoktak”, vagy azért kerültek a nagymamához, mert nem volt más lehetőség, kényszerű munkavállalás vagy betegség miatt.

(Fotó: Getty Images)

Persze: így is megviseli a gyereket, ha az anya „eltűnik” a látóköréből, mert például kórházba kerül, de ez enyhíthető, ha a bármilyen kicsi gyereknek „ elmondjuk”, hogy miről van szó, és amikor lehet, mondjuk, őt is bevisszük látogatni.

Nem fontos, hogy a gyerek tisztán értse a szavakat; érti a helyzetet, a gesztusokat, a hozzá forduló, vele közölni akaró figyelmet. (Nem baj, ha sírva fakad, amikor eljövünk a látogatásról, nem baj, ha úgy kell őt karban kihozni, mert mindenáron az anyjával akar maradni, akkor is ez a jó megoldás – legalábbis az én tapasztalatom szerint.)

Visszatérve a maguk esetére: egy tizenkilenc hónapos „nagylány” esetében még jobb, még könnyebb a helyzet.

Bármilyen furcsán hangzik itt is, én a maga, a maguk helyében akkor is „elmondanám” neki a helyzetet – jogosítvánnyal és útlevéllel együtt!, az ő nyelvén… –, ha még „nem is tud beszélni”. (Bár a lányok ebben az életkorban már gyakran „beszélgetnek”.

Persze, mint erről sokszor szó volt, az sem jelent semmit, ha most csak azt látjuk rajtuk, hogy már egyre többet megértenek, de ők csak egy-két akár halandzsaszóval reagálnak, és majd csak a harmadik életév vége felé szólalnak meg, tagolt beszéddel.) Jogosítvány helyett persze papírt mondanék. És mutogatnám, hogy ez a papír kell ahhoz, hogy apa vezesse az autót-beleírják, hogy apa tud vezetni – és ez most már nem jó papír, másik kell…

Bárgyúságnak hangzik, de főleg azért, mert az ilyesmit jól és egyszerűen mindig csak az adott helyzetben lehet megfogalmazni, és csak ebben a helyzetben éljük át – ami mindig varázsos érzés –, hogy a gyerek mintha tényleg megértett volna valamit, ha nem is a szavakból, de szinte a gondolatainkat kapta el, olvasta le…

Fontos a nyílt, szeretetteli kommunikáció

Mindenesetre: ölembe vonva, simogatva, duruzsolva mintegy morfondíroznék a helyzetről, „nem törődve” azzal, hogy egy-egy mondatból éppen mennyit ért meg és mennyit nem. Beszélnék arról, hogy olyan rossz reggel elmenni tőle – ha tényleg rossz –, hogy miközben egy másik házban segítenem kell, egy kisbabát kell etetnem, altatnom, tisztába tennem, fürösztenem, állandóan, mindig csak rá gondolok, és hogy alig várom, hogy már hazajöhessek… És így tovább.

Ha lehet, megmutatnám neki a házat is, ahová járok, (esetleg még látogatóba is elvinném a háziakkal megbeszélve, hogy lássa, hol vagyok egész nap!), ha már az nem érhető el, ami szintén nem elképzelhetetlen, hogy saját gyerekes dajkát kap a kisbaba – persze ez inkább csak a régi nagy házaknál működött jól, ahol nagyszámú volt a személyzet.

Nők Lapja 2006/3-as lapszámában Vekerdy Tamás arról írt, hogyan vészeljük át a leválás első lépcsőit (Fotó: Nők Lapja archívum)

Azonkívül: mégiscsak szülő van a gyerekkel, az édesapja, és ez rendkívül fontos!

Nincs kiadva a gyerek a háztól… Én a maga helyében talán azt tenném, hogy amikor hazajövök, először tizenöt-húsz percre lefeküdnék pihenni, relaxálni, „aludni”. Hogy azután a lányom legalább fél hat-háromnegyed hattól (vagy még későbbtől?) egy „kipihent” saját anyát kapjon az elalvásig tartó rövid időben.

Aki neki mesélget is az elalvás előtt (mesél a napjából, és belemeséli a gyerek napját is, ahogyan megtudta az édesapjától), énekelget vele… (Abban a mozzanatban, hogy most naponta rendszeresen egy időre „megszabadul” a gyerekétől, van valamijó is, a gyerek számára is – még akkor is, ha nem pihenéssel, hanem munkával töltötte a tőle távoli időt. Igaz – és ez nehezíti a helyzetet –, hogy egy másik gyerekkel. De egy tizenegy hetes és egy tizenkilenc hónapos gyerek között ilyenkor még olyan nagy a különbség!) A főszabály mindenesetre az, hogy: a maguk nyugalma, amellyel elfogadják a megváltoztathatatlan helyzetet, a gyerekre is megnyugtatóan hat!

Kapcsolódó: Tudatos vagy ösztönös nevelés – Melyek a gyerekek valódi szükségletei?

Forrás: Nők Lapja archívum (2006/3. lapszám)
Kiemelt kép: Getty Images