Vekerdy Tamás rengeteg hasznos tanáccsal látta el a Nők Lapja olvasóit évtizedeken át. A szülőség leggyakoribb problémái közül sok továbbra sem változott, így tanácsai ma is segíthetik a Nők Lapja olvasóit abban, hogy túljussanak a gyereknevelés nehézségein.

Egyedül gyereket nevelni akkor is nagyon nehéz és nyomasztó, ha a szülő tökéletesen egészséges. Ezúttal egy kétségbeesett egyedülálló anyuka levelét közöljük 2006-ból. Arról számol be, hogy skizofréniában szenved és egyedül maradt a kislányával. Bizonytalan, hogy biztonságos-e a kicsinek ez helyzet.

„Váratlanul köszöntött be a skizofrénia. Nem értettem, mi történik velem. Volt egy szép, okos férjem, két és fél éves kislányom, én pedig éppen elvégeztem az egyik művészeti főiskolát. Szépen éltünk. Az első rosszullétem után regresszív állapotban maradtam.

A férjem sajnos, nem tudta kezelni, feldolgozni mindezt, és elváltunk.

Hároméves gyermekemmel egyedül maradtam. Egyedül nevelem a kislányomat, gyakorlatilag teljesen támasz nélkül vagyok a rosszullétek alatt is. Tudatosan törekszem, hogy régi felnőtt-énemet visszakapjam, a betegséggel járó széthullás után.

A gyerekekkel való kapcsolatom mindig zavartalan volt. Minden gyerekkel megtaláltam a hangot. Soha nem volt teher a saját gyerekem sem, arra soha nem voltam fáradt, hogy főzzek neki, mindig szerettem rászánni az időmet a vele való együttlétre. Úgy látom, mindez megtérült. Kislányom nem kiváló tanuló, de érzelmileg nagyon intelligens. Nemegyszer az a vád ér, hogy a gyermekem a támaszom, és nem én vagyok érte, hanem ő értem.

Mert én most is, gyógyszerek mellett is, néha visszaesem.

Sajnos, évekbe telt, mire megtanultam élni ezzel a betegséggel, és a mellé jött depressziót valahogy sikerült leküzdenem. Kislányom most tizenkét éves. Sokszor gondoltam rá, hogy talán az édesapja, aki új családot alapított, alkalmasabb lenne a kislány felnevelésére. De ugyanakkor azt is éreztem, hogy ennek nem tehetem ki tiszta lelkiismerettel a gyerekemet. Önző vagyok? Igen, úgy érzem, belehalnék, ha nélküle kellene élnem. Igen, igaz, hogy a támaszom volt, de én is mindig felálltam, és dolgoztam, ha volt jártányi erőm, már mentem.

Persze nagyon nehéz időszakok voltak ezek. Elkéstünk az iskolából, mert leszedált a gyógyszer. Elmaradtunk a leckével. De sokat bohóckodunk együtt, verseket, énekeket írunk, ezeket néha előszedjük, és órákig elmulatunk vele. Ha beteg vagyok, vagy visszaesek, átöleli a nyakamat, simogat, úgyszólván a karjaiba vesz. De oda-vissza működik ez a gondoskodás. Mivel édesapja a válás után nem ápolta kettőjük kapcsolatát, és nem számíthattam rá semmiben, így nem érzem igazán, hogy hibáznék ebben a kölcsönös egymásra utaltságban.

(Fotó: Canva)

Egyszer a kislányom nagyon beteg volt, egész éjjel hányt, kisebb szünetekkel. Kikísértem, fogtam a fejét, hányt, lefektettem, és kezdődöttaz egész elölről. A negyedik vagy ötödik alkalom után a lányom megszólalt: „Anya! Veled olyan jó hányni!” Lehet, hogy ez morbidul hangzik, de nekem megerősítést jelentett. Hát így élünk együtt. Nem akarom másra bízni. Férfit és támaszt nem találok, és nem is keresek. Nem járok sehova, elfoglal, hogy egyensúlyban maradjak. Dolgozom. Mit gondol? Nevelhetem?”

Vekerdy Tamás válasza az aggódó szülőnek

Hosszú és pontos, megrendítő levelében – melyből csak részleteket idéztem – nehéz, számomra úgyszólván megválaszolhatatlan kérdést tesz fel. (A levelet szép, kifejező erejű képek kísérik.) Egyrészt bepillantást enged egy belső világba, amelyből láthatjuk, hogy „egy skizofrén” ugyanúgy gondolkozik, ugyanolyan belső problémákkal vívódik, ahogyan mi töprengenénk, amilyenekkel mi vívódnánk hasonló helyzetben. Mi, „egészségesek”.

Ezt azért teszem idézőjelbe, mert tudom, hogy nincs éles határ egészség és betegség között.

Tudom, hogy valamennyien a két végpont között, valahol a középtájon helyezkedünk el, esetleg kicsit erre vagy arra jobban eltolódva. Az egyikről ki is mondják, hogy betegségben szenved, a másik ezt rejtve hordja. Leveléből úgy tűnik, hogy nincs is nagyon más lehetőség, minthogy maguk ketten kapaszkodjanak egymásba – hacsak nem kéri a gyámhatóság segítségét, gyerekének nevelő szülőknél való elhelyezését. De vajon ez jobb volna-e? Ki tud erre felelősséggel válaszolni? (Az ember első felötlő gondolata az, hogy: nem!)

Mindkettejük erőfeszítése tiszteletre méltó – és ráadásul úgy látszik, hogy ezt mindketten szívesen, örömmel és a másik iránti óvó szeretetből teszik. Ez sok erőt ad. Nagyon nehéz arra válaszolni, hogy egy felnövekvő gyereket az így ránehezedő terhek valamilyen értelemben megroppantanak-e (ami majd csak felnőttkorában derül ki esetleg), vagy éppen ellenkezőleg, megerősítenek (azt is szeretném mondani, hogy: megnemesítenek).

Tudom, hogy szakértő kollégáim közül sokan, ha ezt olvasnák, felvonnák a szemöldöküket, rosszallóan. A távolból azt szeretné az ember, hogy ha azért lenne az apával valamiféle kapcsolat. Bizony, jó lenne, ha az apa tudna segíteni azokban az átmeneti helyzetekben, amikor maga rossz állapotban van. (Őszintén szólva, nem is tudom elképzelni, hogyha senki nincs maguk körül, mi történik ilyenkor? Mi történik, ha kórházba kell mennie, ha csak átmeneti időre is? Szomszéd? Nagyszülő? Más rokon? Barátnő?)

Nők Lapja 2006/1-es lapszámában Vekerdy Tamás többek közt egy könyvet ajánl egy anyának, hátha sikerül ez alapján a döntését  meghoznia (Fotó: Nők Lapja archívum)

A nagyszerű angol írónő, Jacqueline Wilson sok jó könyve között van egy, amelyik 2000-ben nyerte el Az év brit gyerekkönyve kitüntető díjat (magyarul az Animus adta ki). Az a címe, hogy: Micsoda anya! – Egy betegséggel küzdő anyáról, két lányáról és a távol élő, „elvált” apáról szól.

És arról, hogy milyen erős kötelék fűzi össze az anyát lányaival (különösen a kisebbikkel), és hogyan vergődnek a mindennapi élet és a betegség szorításában, és milyen megoldásokat találnak. Nem pontosan a maguk esetéről szól, de okulásul érdemes elolvasni. Hogy lássuk az egyezéseket és az eltéréseket is.

Kapcsolódó: Amikor mentális beteg a szülő – Dudics Emese írása

Forrás: Nők Lapja archívum (2006/1. lapszám)
Kiemelt kép: Canva