Vekerdy Tamás rengeteg hasznos tanáccsal látta el a Nők Lapja olvasóit évtizedeken át. A szülőség leggyakoribb problémái közül sok továbbra sem változott, így tanácsai ma is segíthetik a Nők Lapja olvasóit abban, hogy túljussanak a gyereknevelés nehézségein.

Korlátozzuk a gyerekeket a reklámok nézésében, egyáltalán lehetséges ezt befolyásolni? Erről írt egy olvasó Vekerdy Tamásnak 2005-ben:

„Akit az ötödik életévig elérünk, az a márkához hű marad!” – Becslések szerint az USA-ban évente 40 000 televíziós reklám ér el egy gyereket. Már minden negyedik kétéves gyereknek van televíziója a szobájában. A reklámnézés tehát már nagyon korai életkorban elkezdődik. Pszichológusok kiszámították, hogy hogyan kell a gyerekben egy vágyat megfelelő számú ismétléssel felkelteni, és úgy megerősíteni, hogy a gyerekek addig követelőddzenek, amíg meg nem kapják, amit akarnak. (Ez az úgynevezett Quengel-faktor.)

Röviden: a marketing ma már tudja, hogyan kell családokat úgy befolyásolni, hogy a szülőknek nehezükre essék nemet mondani…

A reklámozók azt mondják, mi csak hirdetünk, és a szülőknek kell eldönteniük, mi jó a gyereküknek. Mire a szülők válasza: Normális körülmények között ezt meg is tudjuk tenni. De a marketing módszerei erősebbek annál, hogy azt egy mai, normálisnak tekinthető családi életben ellensúlyozni tudnánk! – Kinek van igaza?”

Vekerdy Tamás gondolatai a reklámok hatásáról

Joan Almon amerikai óvónő, óvodai szakember (és bábjátékos-bábszínész) írásából idéztem, mely a  commercialfreechildhood.org honlapon érhető el, és németül is megjelent a Das Goetheanum című folyóiratban. (Megjegyzendő: a honlap címében szereplő commercial szó nemcsak kereskedelmit jelent az amerikai nyelvhasználatban, hanem tévéreklámot, rádióreklámot is. Így aztán a honlap címe magyarítva: reklámtól megszabadított gyerekkor…)

Itt tehát – mint a fogyasztói társadalomban általában – eredetileg nem létező szükségletek felkeltéséről van szó.

Ez, a gyerekeket illetően, viszonylag új jelenség az USA-ban is. Húsz éve még nem volt gyerekekhez szóló reklám a tévében! Természetesen nem csak a televízió útján célozza meg a marketing a gyerekeket. A nagyáruházakban, a jól berendezett gyermekmegőrzőkben, a bölcsők fölött már ott lógnak azok a koraijátékszerek, amelyekre a még szavakkal talán nem is kommunikáló gyerekek figyelmét fel akarja hívni az ipar és a kereskedelem.

A gyerekek ma már lépten-nyomon találkozhatnak reklámmal (Fotó: Getty Images)

A nyugalom és a pihenés helye így inkább egy játék kiállításhoz hasonlít (és a játékok villódznak, hangokat adnak, vagyis ingereket bocsátanak ki). Az amerikai gyermekorvosok a növekvő számú alvászavart, a viszonylag korán fellépő magas vérnyomás és szívproblémákat a csecsemőkortól fellépő túl sok ingernek is tulajdonítják.

Mozgalmak indultak Amerikában, melyeknek összevont jelszava talán ez lehetne: Áttörni a reklámhálót! – Megalakult az Alliance for Childhood, azaz a Szövetség a gyermekkorért (a gyermekkor megőrzéséért) egyesület, illetve a fiatalok által létrehozott Don’t-brandme (Ne égesd belém!) mozgalom, mely védekezési módokat keres és hirdet a reklám-toborzók ellen.

Joan Almon fent idézett tanulmányában még folytatja a gyerekeket megcélzó reklámfogások felsorolását. Amit ebből mindnyájan ismerünk (nem is csak a gyerekeket illetően), azok a „leplezett” – vagy nem is annyira leplezett – reklámok filmekben, sorozatokban, az internethasználat közben előbukkanó reklámok stb. Almon arról panaszkodik, hogy az iskolabuszok megállóiban is megjelentek a különböző életkorú diákokat megcélzó hirdetések, de különösen tolakodónak találja az „ajándékozás” módszerét.

Véletlenszerűen – vagy nagyon is tudatosan – kiválasztott iskolásoknak (esetleg szociálisan központi, vezető helyen álló gyerekeknek, „hangadóknak”) a cégek CD-ket, ruhákat, miegyebet ajándékoznak, hogy ezzel is csábítsák osztálytársaikat. Almon az amerikai tapasztalatok alapján arra is felhívja a figyelmet, hogy a „vágy” egy dzsekire vagy divatos sportcipőre olyan heves lehet, hogy gyerekeket erőszak-cselekményekre ragadhat. „Szükségem van rá, hogy szeressenek. Ha nekem nincs, nem tartozhatok közéjük, ki vagyok zárva, magányos lezsek…”

Tegyük ehhez hozzá, hogy ez persze már az érzelmi depriváció – az érzelmi nélkülözés – egyértelmű tünete. És itt bizony megint felmerül a család felelőssége, a családé, amelyik a mai élet, a mai mobilitás, a mai „kétkeresős családmodell” szorításában él – esetleg: vergődik –, rossz a lelkiismerete, mert érzi, hogy „keveset ad” (valamiből, nevezetesen: érzelemből; és ami ennek alapját adja: „haszontalanul”, de kedélyesen, és korlátozás nélkül együtt eltöltött időből), és a pótlást az anyagilag megszerezhetőben is keresi.

Nők Lapja 2005/48-as lapszámában Vekerdy Tamás arról ír, mi a reklámok pszichológiája (Fotó: Nők Lapja archívum)

Almon a reklámozásfortélyaiban még némileg elmaradottabb Európa szülőit és pedagógusait arra figyelmezteti, hogy készüljenek fel erre a marketingrohamra is, most, amíg nem késő, és biztosítsanak „védett terület”-eket, hogy megőrizzék saját és gyermekeik választási szabadságát, mellyel különbséget tudnak tenni valódi vágyaik, szükségleteik, és a reklám-toborzás felkeltette vágyak és szükségletek között.

Almon szerint, a látszat ellenére, a gyerekek valódi, természetes érdeklődése a televízió iránt sokkal kisebb, mint első pillanatra gondolnánk. Igenis, nagyon erős a mozgás- és játékvágy (a cselekvő játékvágy) a gyerekekben, nagyon erős az ezzel is összefüggő alkotó erejű pszichikus aktivitás, amely művészi formákat keres a maga tevékenysége számára. Ha ennek teret adunk, már sokat tettünk! De mit jelent ez? Hogy lehet ezt kialakítani? Legközelebb itt folytatjuk!

Kapcsolódó: Tévhitek a tévénézésről – Mennyi nem árt? 

Forrás: Nők Lapja archívum (2005/48. lapszám)
Kiemelt kép: Canva