Vekerdy Tamás rengeteg hasznos tanáccsal látta el a Nők Lapja olvasóit évtizedeken át. A szülőség leggyakoribb problémái közül sok továbbra sem változott, így tanácsai ma is segíthetik a Nők Lapja olvasóit abban, hogy túljussanak a gyereknevelés nehézségin.

Aki kicsit más, a magyar oktatási rendszerben falakba ütközik, sőt, a szülőnek sincs nagyon mozgástere. Ez régen is így volt, manapság még inkább, de most nem kesergünk, hanem egy nagyon pozitív történetet szeretnénk bemutatni. Egy büszke anyuka írt 2005-ben Vekerdy Tamásnak arról, hogy a kislányát nehezen fogadták el, de „elrontott gyerek” létére igen sokra vitte:

„Szeretném a mai fiatal szülőkkel megosztani, amit az elmúlt húsz évben tapasztaltam. Harmadik, viszonylag kései gyerekünknek, azt hiszem, jó gyerekkora volt, talán a legjobb, legnyugodtabb hármójuk közül. Bátyjai tíz-tizenkét évvel idősebbek voltak, amikor ő, az egyetlen kislány, megszületett, ők is kényeztették, jókat játszottak vele. Mi is idősebbek voltunk, talán már biztosabban álltunk a lábunkon, nem igyekeztünk annyira a külvilágnak megfelelni.

Kislányunknak az óvodában is »kivételezett« (szerintem csak normális) helyzete volt, mind a két óvó néni szerette, élvezte magabiztosságát, vidámságát és kedvességét. A bajok az iskolában kezdődtek. Már mindjárt az első osztályban. Abban az évben már novemberben nagy hó esett. Amikor délben a gyerekért mentem (majdnem tízéves koráig itthon dolgoztam) az egyébként fiatal és kezdetben kedvesnek látszó tanító néni azzal fogadott, hogy: – Anyuka! Hát ez a gyerek még itt tart? Meghempergett a hóban! Tessék kicsit komolyabban fogni! Ez még egy nagy baba!

Talán ekkor kellett volna elhoznom a lányomat ebből az iskolából, de ezt elmulasztottam. A helyzete folyamatosan rosszabbodott. Gyűlölte a nyelvtani fogalmak meghatározását, a tanító néni pedig még inkább az irodalomóra helyett is nyelvtanórát tartott, mert úgy érezte, hogy nem tudja megtanítani… Nem mondom el a részleteket. Azt is megutálta, amit addig szeretett. (Például a rajzolást.)

Mi otthon nem voltunk hajlandók gyötörni. Így jutottunk el a nyolcadik osztályig.

Értelmes gyerekünket természetesen gimnáziumba akartuk adni. Az iskola ezt megakadályozta. Többször is meg kellett hallgatnom az akkori osztályfőnököt: – Anyuka! Értse meg: ez a gyerek nem való gimnáziumba! Be se tud jutni, de ne is jusson, ez nem való neki! Csak foglalja ott a helyet mások elől. – Gyerekünk végül a dolgozók gimnáziumának »fiatalok számára szervezett nappali tagozatára« iratkozott be. Akkor még volt ilyen, a második Ratkóhullám idején, amikor a Ratkó-gyerekek gyerekei jártak iskolába.

Aztán, talán szégyen, de protekcióval átírattuk egy »igazi« gimnáziumba. A lányunk egész nyáron tanult, sikerült a felvételije, a különbözeti vizsga. Érettségi után saját kedvéből és erejéből, és saját választása alapján egyetemre került, idegennyelv-szakos lett (ezt pontosan nem nevezem meg, biztos nem örülne, ha ráismernének), és az egyetem évei alatt szerzett 58 jegyéből (vizsgájából) 53 jeles lett.

Tanárai, amikor egy szerveződő nemzetközi nyelviskolába tanárt kerestek, első helyen őt ajánlották. Most már rövidre fogom: néhány év múlva újabb tanulmányok következtek egy másik egyetemen, sok jelentkező közül kevesen jutottak be, ő igen, s most ott tanul, jól, lelkesen. Ez az életút talán kivétel? Én inkább szabálynak látom. És ön?”

Vekerdy Tamás: bízzunk az ösztöneinkben nevelés közben

Én is. Köszönöm, hogy mindezt megírta, és hadd elemezzem egy kicsit tovább ezt a szerintem is sikeres életutat. Jó gyerekkorral indul, nyugodt gyerekkorral. Már a testvérek is idősebbek annál, hogysem áldozatul esnének az időnként tomboló, máskor lefojtott féltékenységnek. A szülők is megállapodottak és tapasztaltak, a gyereknevelésben is. Nem siettetik a gyereket! Amennyire ez a levélből kiolvasható, a kislány óvodája is igazi óvoda volt, megadta, ami a legfontosabb, a szeretetet, az érzelmi biztonságot.

Kapcsolódó: Jobban kell féltenünk a kamaszlányokat, mint a fiúkat?

A hóban hempergést és a tanító néni megjegyzését nem szeretném elemezni. Szerintem még a normális tizen-huszonévesek is meghemperegnek a hóban, ha tehetik.

Az pedig, ha egy kis elsős „még egy nagy baba”, ebben az értelemben, az kifejezetten javára szolgál.

Örömképesség, képesség az élményekre – e nélkül nincs valódi fejlődés, tanulás, világmegismerés, intellektuális értelemben sem. Ami pedig a nyelvtani fogalmak – vagy bármi más – meghatározását illeti, erről jobb pedagógiai rendszerek, illetve fejlődés(lélek)tani megállapítások azt mondják, hogy a kamaszkori-ifjúkori forduló előtt nemcsak feleslegesek, de kifejezetten károsak, megakasztják az eleven gondolkodás (és beszédkészség) fejlődését.

(Arra is figyeljünk fel, hogy ez a túl korai nyelvtan-gyötrelmeket gyűlölő kislány, később idegen nyelv szakon ért el igen jó eredményeket!) Igen, sajnos, vizsgálatokból is tudjuk, hogy a gyerekek ma, iskoláinkban arról is „leszoknak”, amit tudtak, amit szeretnek. (Mint a mi esetünkben a rajzolásról.)

A Nők Lapja 2005/13-as lapszámában Vekerdy Tamás osztja a neki levelet író, tapasztalt anyuka véleményét (Fotó: Nők Lapja archívum)

Azt is pontosan tudjuk, hogy a felvételi vizsgák és pontszámok mindig rosszak, igazságtalanok, téves eredményekre vezetnek.

A tanszabadság azt is jelenti, hogy mindenki ott tanul tovább, ahol akar, ha az előző iskolát, akárcsak színelégségessel is, de befejezte. A protekciót pedig ne szégyelljék, egy rossz és igazságtalan rendszerben, sajnos, élni kell ilyen eszközökkel is a gyerekek érdekében (és ezt persze szorongva mondom, mert tudom, hogy sok más, szintén jobb sorsra érdemes gyerek, szülei helyzete miatt, nem tud ilyesmihez hozzájutni).

Az egyetemi évek már magukért beszélnek, de azt talán érdemes kiemelni a levélből, hogy „saját kedvéből és erejéből, és saját választása alapján”. Ilyen erő és kedv persze csak azokban a gyerekekben marad meg, akik mindvégig maguk körül és maguk mögött érezhették a szülők, a család biztonságot adó, rendíthetetlen bizalmát, minden külvilági gyötréssel szemben is megtartó erejét.

Kapcsolódó: Mi fán terem az ösztönös nevelés? – Vekerdy Tamás tanácsai

Forrás: Nők Lapja 2005/13.
Kiemelt kép: Getty Images