Megváltozott értékrend? – Az első szerelem bonyodalmai

Vekerdy Tamás örök érvényű tanácsai a Nők Lapja archívumából.

Kérdés: Mind a három gyerekem kicsi volt még, amikor a férjem váratlanul meghalt, szívinfarktusban. Az első hetek tehetetlensége után hirtelen talpra álltam, talán a gyerekekből vettem hozzá az erőt, befejeztük a kis házunk építését, visszatörlesztettem az adósságainkat, és a gyerekek – három lány — mindig mindenben mellettem álltak, rengeteget segítettek nekem is és egymásnak is. Férjem halálakor nyolc-, hét- és négyévesek voltak. Mindennek tíz éve, a legnagyobb most fog érettségizni. Jó tanulók. Az elmúlt évig csak örömem telt bennük. Amikor a középső gyerekem befejezte az általános iskolát, olyan középiskolában akart továbbtanulni, amilyen csak Pesten van. Kollégista lett. Nagyon szorongva ment, nem szívesen. Rettenetesen ragaszkodott hozzám is és a nővéréhez is (aki talán túlzottan is sok mindent elintézett helyette), a kishúgát meg dédelgette, remekül tudtak együtt játszani, bár viszonylag nagy volt köztük a korkülönbség, s ő is hiányzott neki. Aztán lassan oldódott a szorongás, kezdte jól érezni magát a fővárosban az ottani lehetőségek között (színház, opera, könyvtárak, hangversenyek, barátok), s volt egy időszak, amikor nagyon szívesen jött haza, rohanva, de már majdnem ugyanolyan szívesen utazott vissza is, Pestre, az iskolába, a kollégiumba. Tavaly felbukkant az első fiú az életében, egy iskolába járnak, de a fiú két évvel idősebb, s mi ennek is örültünk. Szívesen láttuk őket itthon és szívesen engedtük el Katit a fiú családjával. De lassan valami megváltozott. Kevesebbet jöttek hozzánk, Kati, ha hazajött, elégedetlen volt. „Nekünk még egy rongy faxunk sincs” – mondta; vacaknak találta a tévénket, hiányolta a videót, közölte, hogy az 5300 forintos cipő nem cipő és egy éjszakába nyúló beszélgetésben bevallotta, hogy becsül, de un minket, hogy nem hiányzunk neki, s valójában jobb szeretne Pesten élni. Anyám azt tanácsolja, hogy tiltsam el a fiútól, én ezt lehetetlennek érzem. Azt mondogatom magamban: türelem, türelem. De vajon igazam van-e? Nem kellene-e Kati érdekében is határozottabban fellépnem?

Válasz: Azt hiszem – nem kellene.

Eddig úgy tapasztaltam, hogy a gyermeki lét első tíz-tizenöt éve sohasem múlik el nyomtalanul. Jöhetnek az önállósodás idején, a kamasz- és ifjúkorban olyan évek, amikor a fiatal lány vagy fiú látszólag messze távolodik a családjától, fájdalmat okozva ezzel hozzátartozóinak (de sokszor magának is), mégis, idővel visszatérnek azok, akiknek útja egy jó, biztonságos gyerekkor után kanyarodott másfelé, és akiket nem akartak az önálló útra lépés idején erőszakkal visszakényszeríteni.

Igaza van: türelem, türelem.

Semmiképpen nem tiltanám el Katit a fiútól.

Azt is tudnunk kell, hogy ezek a feszültségek, látszólagos értékrendváltozások sokszor már egy belső küzdelem jelei. Kati felkerül Pestre, az új helyzetben szorongása nő. A jó gyerekkorból hozott érzelmi biztonság és természetes intelligenciája segíti őt abban, hogy megküzdjön a beilleszkedés nehézségeivel. Tudnunk kell, a nagyvárosba kerülő fiatal gyerekek sokszor küzdenek – belső értékeiket tekintve teljesen indokolatlanul – a kisebbrendűség érzésével. A kompenzációra, a kiegyenlítésre törekvés megbillentheti érzelmi és értékrendbeli egyensúlyukat, s esetleg – ideig-óráig – egy szélsőséges (és részben önfeladó) alkalmazkodás felé sodorhatja őket. Az önfeladás valódi veszély – és ezt ön is és a nagymama is jól érzékeli -, de ezt a veszélyt tiltással nem lehet elhárítani. A türelem, hogy úgy fogadjuk el ezekben az időkben, amilyen, s nem vonjuk meg tapintatos (nem tolakodó) szeretetünket, érzelmi támogatásunkat tőle, Katiban belül erősíti fel a küzdelmet, és az értékválasztásnak azt az oldalát, amelyet a családunk és a gyerekkor képvisel. Meghagyva a szabadság érzését és lehetőségét, ez a belső küzdelem nagyon nagy valószínűséggel a gyermekkori értékrend javára dől el.

Nők Lapja 1998/9. (Forrás: Nők Lapja archívum)
Kiemelt kép: Getty Images